A mentális betegség a modern orvoslás enigmája. Számtalan mentális zavart különböztetnek meg a szakértők, mivel a fő tünetek között éles eltérések állapíthatók meg, mégis egyre több új eredmény hívja fel a figyelmet a mentális zavarok hasonlóságaira. Egy sor mentális zavar esetében igaz például, hogy a beteg énképe torzult, illetve vannak átfedő testi tünetek is. Egy új elképzelés szerint ezen tünetek hátterében a ventromediális prefrontális kéreg által létrehozott modellek állnak, melyek a komplikált események értelmezését teszik lehetővé.
A nyugati orvoslás elképesztő fejlődésen ment keresztül az emberiség történelme során. Hippokrátész korában egy fertőzés leküzdésére a pihenésen kívül nem sok más eszköz állt rendelkezésre, manapság viszont egy új kórokozó ellen akár egy éven belül megszületnek a megelőzést szolgáló védőoltások. A nyugati orvoslás kétségtelenül páratlan sikereket ért el a betegségek széles körének kezelésében, azonban megközelítésmódja nem minden területen ért el osztatlan sikert, például a pszichiátriai zavarokat még ma is kevéssé értjük és a kezelésük lehetőségei is korlátozottak.
Számos pszichiátriai zavarra jellemző a negatív affektivitás
A pszichiátriai zavarok megértésének kulcsa egyes szakértők szerint az lehet, ha a főbb tünetek helyett az egyénre helyezzük a hangsúlyt. Egyre több bizonyíték van arra, hogy a mentális zavarok számos más betegséggel járnak együtt, ráadásul több közös rizikófaktorra is fény derült már. Megdöbbentő például a mentális zavarok egymással való együttjárása. A mentális betegséggel diagnosztizált emberek felénél több mentális zavar is diagnosztizálható. A mentális zavarok továbbá testi betegségekkel is gyakran járnak együtt. A depresszióhoz például gyakran társul krónikus fájdalom vagy valamilyen szív és érrendszeri betegség. A jelek szerint ezek a kapcsolatok általában kétirányúak, tehát például a krónikus fájdalom következményeképp is kialakulhat a depresszió, de akár a depresszió megjelenését is követheti a krónikus fájdalom kialakulása.
A számottevő együttjárást mutató mentális és testi betegségekre általánosan jellemző az autonóm idegrendszer és a neuroendokrin rendszer megváltozott működése. Az autonóm idegrendszer szabályozza például a keringési rendszer működését, de az immunfolyamatokra is hatása van. A neuroendokrin rendszer szintén alapvető élettani folyamatokra van hatással, melyek kihatnak a keringési rendszerre és az immunrendszerre is. A depresszió, a poszttraumás stressz szindróma, a szorongás, a függőségek, a II-es típusú diabétesz, a koszorúér betegség és a krónikus fájdalom esetében is kimutatható az autonóm idegrendszeri és a neuroendokrin szabályozás zavara. Ezeket az élettani változásokat a stressz idézi elő, amit nagymértékben befolyásol az egyén affektív stílusa. Hogy egy adott életesemény mekkora stresszt idéz elő, az attól is függ, hogy az egyén mennyire ítéli kilátástalannak a helyzetét. Egy állás elvesztését súlyos csapásnak élheti meg valaki, aki nem lát más lehetőséget az elhelyezkedésre, de ha vannak más munkahelyek is kilátásban, akkor már nem feltétlenül éli meg tragédiának.
A stressz és a „kontextualizált én” modellek
A stressz hatásait tehát jelentősen befolyásolja, hogy az egyén hogyan látja saját helyzetét a világban. Ezeket az elképzeléseket az ún. „kontextualizált én” modellek képviselik az emberi kognícióban. Ezek a modellek például az egyén társadalmi pozícióját képezik le. Egy kontextualizált én modell például leképezheti, hogy milyennek ítéli a saját humorérzékét az ember. Ez a modell meghatározza, hogy hogyan értelmez és milyen reakciókat ad az egyén különféle társas helyzetekben. Ha például bizonytalan saját humorérzékét illetően, akkor amennyiben egy viccesnek szánt mondata után még csak egy mosoly sem jelenik meg a beszélgetőpartnerek arcán, talán zavarba jön és kihátrál a társalgásból. Ha a vélekedése szerint kitűnő humorérzéke van, de mégsem nevet senki a megjegyzésén, akkor egészen másként értelmezi a helyzetet és másként reagál. A többiek talán nem értették, vagy nem hallották a poént és neki el kell magyarázna, vagy meg kell ismételnie hangosabban a mondatát.
A kontextualizált én modellek egy sor fontos jellemzővel rendelkeznek. Például a szenzoros modalitásoktól és az idői ablakoktól függetlenül általánosíthatók. Ez azt jelenti, hogy amikor az egyén a viccesnek szánt megjegyzésére érkező reakciókat figyeli, akkor egy szolid mosoly látványa ugyanúgy megerősíti saját humorérzékéről alkotott képét, mint egy hangos hahotázás, és az sem számít, hogy ezek az események egy kora reggeli munkahelyi beszélgetésnél, vagy egy esti találkozónál következnek be. Ugyanakkor a konkrét szenzoros jelek kevésbé fontosak, mint a mögöttes okokról alkotott elképzelések: intenciók, rejtett motivációk. Ha például van az embernek egy kontextualizált én modellje, mely szerint mások általában lenézik, akkor egy kedves mosolyt is támadásként értelmezhet.
Ezek a modellek tehát ok-okozati összefüggéseket emelnek ki a világból, így lehetővé teszik, hogy az ember értelmezze a helyzeteket és felkészüljön a lehetséges kimenetekre, a szükséges cselekvésekre. Elképzelhető olyan modell, mely szerint az ember éppen egy veszélyes környéken halad át. Ennek köszönhetően ki lesz élezve a különféle zajokra. Az utca túloldalán feltűnő alakra különösen odafigyel, hogy minél jobb esélyei legyenek egy esetleges támadás elhárítására. Ezek a modellek tehát befolyásolhatják, hogy egy-egy helyzet, esemény milyen mértékű stresszt vált ki az emberből.
A vmPFC hozza létre a kontextualizált én modelleket
Számos eredmény utal arra, hogy a kontextualizált én modelleket a ventromediális prefrontális kéreg (vmPFC) hozza létre. Először is a terület anatómiai kapcsolatainak rendszere is erre utal. A vmPFC nincs közvetlen kapcsolatban a szenzoros feldolgozásban érintett területekkel, viszont kapcsolata van olyan területekkel, melyek a szonzoros információ magasabb rendű feldolgozásában vesznek részt. A prefrontális kéreg ezen része kapcsolatban van a test belső állapotát érzékelő interoceptív területekkel, motivációs területekkel és az emlékezeti folyamatokban szereplő területekkel. A vmPFC továbbá kapcsolatban van olyan területekkel, melyek az autonóm idegrendszer és a neuroendokrin rendszer szabályozói. Ezek alapján tehát elképzelhető, hogy magasabb rendű leképezések létrehozásáért felel, melyek kihathatnak a testi folyamatokra is.
Egy sor funkcionális eredmény is támogatja ezt a következtetést. A vmPFC aktiválódik autobiografikus (életeseményekre vonatkozó) és szemantikus (általános tudás jellegű) emlékek felidézésénél, melyek minden bizonnyal központi jelentőségűek a kontextualizált én modellek szempontjából. A prefrontális kéreg ezen részének sérülése jellemzően károsítja a prospektív emlékezetet, vagyis a jövő elképzelésének képességét, ami szintén a kontextualizált én modellekhez köthető. A prefrontális kéreg alulsó középső része ráadásul akkor is aktiválódik, amikor az ember magáról, vagy másokról gondolkodik. A vmPFC lehet tehát felelős a kontextualizált én modellek kialakításáért és a benne zajló folyamatok eredményeképp a testi folyamatokat szabályozó autonóm idegrendszert és a neuroendokrin rendszert is befolyásolja.

Mit jelent mindez a mentális egészségre nézve?
A szerzők szerint tehát a vmPFC által létrehozott kontextualizált én modellek bizonyos esetekben negatív narratívákat hordoznak. Ennek köszönhetően az egyén gyakrabban, nagyobb intenzitással él át stresszt, ez pedig olyan további változásokat idéz elő a szervezetben és az idegrendszerben, melyek végül különféle betegségek kialakulásához vezetnek. A kontextualizált én modellek olyan mentális beállítódásoknak tekinthetők, melyek meghatározzák, hogy milyen információkra vagyunk nyitottak, milyen rejtett okoknak tulajdonítunk eseményeket és mit tanulunk meg a tapasztalatainkból. Az egészséges modellek lecsökkentik a jövővel kapcsolatos negatív nézeteket és fokozzák a nyitottságot a megoldási lehetőségek iránt. A negatív modellek viszont épp ellenkezőleg, fokozzák a jövőre vonatkozó negatív nézeteket és elutasítják a változás, változtatás lehetőségét.
A szakértők szerint azonban ezek a mentális beállítódások, nehezen ugyan, de megváltoztathatók. Éppen ezért működik a pszichoterápia is. A terapeutával kialakított kapcsolat révén az egyén önmagáról és a világról alkotott elképzelései megváltozhatnak, így kevesebb stresszt él át és javulhat az állapota. A mentális beállítódások átformálása nem csak a betegségi állapotokban lehet hasznos, elvileg bárkinek a hasznára válhat, akikre jellemzők a negatív modellek. Ezek az elképzelések egyébként a szavak és a kultúra által terjedhetnek. A mentális zavarok gyakoriságát eszerint pedig az is befolyásolhatja, hogy társadalmi szinten hogyan viszonyulunk egymáshoz.
Ez a cikkem az Élet és Tudomány 2021/25. számában, az Agyi aktualitások rovatban jelent meg.