A fizikai sérülések mindenképp kellemetlenek, a fejet érintők pedig még inkább azok. Szerencsére abban azért a legtöbb emberi közösségnek sikerült megegyeznie, hogy a testi sértés kerülendő dolog, ám ezt a hiedelmet azért nem sikerült teljes mértékben átültetni a gyakorlatba: a sportban csak keveseket zavar, sőt sokan el is várják, hogy a játékosok számára a saját, vagy társaik testi épsége másodrangú legyen. Az talán senkit nem lep meg, hogy a küzdősportoknál gyakoriak a fejsérülések, azonban az utóbbi időkben az amerikai futball is sok figyelmet kapott emiatt, de újabban a labdarúgással kapcsolatban is felmerült ennek lehetősége.
Traumatikus agysérülés a profi sportban
A fejet ért ütések káros hatásait egészen biztos, hogy már korai őseink is ismerték. Egy klasszikus antropológiai eredmény szerint a dél-afrikai Australopithecus leletek között már találhatók olyanok, melyek arra utalnak, hogy őseink ezelőtt 4 millió évvel már a páviánszerű prédáik fejét célozták bunkósbotjaikkal. Az a gondolat azonban, hogy a fejre mért ütések elhúzódó hatásokat is kifejthetnek az agyra és a viselkedésre, csak jóval később jelent meg a nyugati orvoslásban.
Harrison Stanford Martland 1928-ban publikálta először megfigyeléseit az idősödő profi bokszolók körében megfigyelt tünetekről. Úgy látta, hogy a bokszoló múlttal rendelkező betegei között gyakori volt a remegés, a mozgás lelassulása, zavarodottság és a beszédzavar. Martland dementia pugilistica-nak nevezte ezt a tünetegyüttest, aminek jelentése: bokszolók demenciája. Néhány évtizeddel később az is kiderült, hogy ezeket a viselkedéses tüneteket számos degeneratív agyi elváltozás kíséri, ami leginkább a homloklebenyben és a halántéklebenyben karakteres. A szövettani vizsgálatok idővel azt is kimutatták, hogy ezek az elváltozások nagyon gyakran járnak együtt a tau nevű fehérje egyik formájának kötegekben történő felhalmozódásával. Ez a fehérje az idegsejtek nyúlványaiban lévő sejtváz egyik fontos alkotója, ami feltehetőleg a nyúlványok sérülése következtében kezd el kötegekben felhalmozódni, majd fizikailag akadályozza a sejtek normális működését. A betegeknél gyakran figyelhetők meg egy másik fehérjéből, az amiloid-bétából álló lerakódások is (ezek a szövettani elváltozások egyébként az Alzheimer-kór esetében is központiak). Mivel az elváltozásokat feltehetőleg a sporttal járó folyamatos fejsérülések váltják ki, ezért krónikus traumatikus enkefalopátiának nevezték el a kórképet.
Az utóbbi időkben azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy a krónikus traumatikus enkefalopátia nem csak a bokszolókat, de még nem is csak a küzdősportolókat érinti, hanem például az amerikai futballistákat is. A 2000-es évek elején Bennet Omalu munkája révén vált hírhedtté az Egyesült Államokban Mike Webster esete. Webstert máig a Nemzeti Futball Liga (NFL) egyik legjobb játékosának tartják, 1974-től 1990-ig játszott az amerikai foci legrangosabb ligájában. A pályafutása során a szurkolók az „Iron Mike” nevet ragasztották rá, mivel különösen strapabíró támadó volt. Feltehetőleg ez is hozzájárult későbbi sorsához. 40-es éveiben felesége szerint jócskán megváltozott a személyisége, ami végül váláshoz vezetett. Webster 50 évesen szívrohamban hunyt el, a boncolását végző orvosok pedig megállapították nála a krónikus traumatikus enkefalopátiát. Ez az eset robbantotta ki a máig folyó vitát az NFL-ben játszó sportolók biztonságáról.
A labdarúgók is veszélyben vannak?
Az utóbbi évek tanulmányai szerint hasonló veszélyek leselkedhetnek a labdarúgókra is. A fociban ugyan jóval kevesebb a fizikai kontaktus a játékosok között, mint a küzdősportokban, vagy az amerikai futballban, azonban a játékosok feje viszonylag gyakran érintkezik a labdával. A fejelés a foci fontos eleme, és éppen ezért az edzéseken és a meccseken is gyakran fordul elő.
Egy 2019-es tanulmány szerint az egykori profi futballisták között jóval gyakoribbak a neurodegeneratív betegségek, mint a profi szinten nem sportoló személyek között. A kutatók több mint 7000 skót ligákban játszó egykori játékos kórtörténetét hasonlították össze, kor és nem alapján illesztett kontroll személyekével. Az adatok alapján az rajzolódott ki, hogy a sportolók körében a Parkinson-kór kétszer, az Alzheimer-kór előfordulása pedig ötször volt gyakoribb. Egy posztmortem vizsgálat is megerősítette, hogy a foci is veszélyes lehet a játékosok agyára. A demenciával elhunyt egykori labdarúgók háromnegyedénél krónikus traumatikus enkefalopátiát állapítottak meg az orvosok.
Újabb vizsgálatok már konkrétan a fejelés és az agyműködés leromlása, vagy az agyszövet károsodása között kerestek összefüggést. Egy kísérletben a játékosokkal a fejelést gyakoroltatták, legalább 10 percen keresztül, majd elvégeztek egy kognitív funkciókat felmérő feladatsort. Ezeket a feladatokat 24 és 48 órával később is megismételték. Az eredmények szerint a fejelést követően a játékosok teljesítménye az emlékezeti feladatokon gyengébb volt, mint az átlag, viszont a későbbi teszteken már normálisan teljesítettek. Egy másik vizsgálatban önbevallással mérték a fejelés mennyiségét, vagyis a játékosok saját maguk ítélték meg, milyen gyakorisággal fejelnek bele a labdába az edzéseken és a meccseken, a kutatók pedig mágneses rezonancia vizsgálattal állapították meg agyuk strukturális sajátosságait. A fejelés gyakorisága összefüggött az agyban található strukturális elváltozások mennyiségével.
Egy új tanulmányban amerikai kutatók azt vizsgálták, van-e összefüggés a fejelés gyakorisága és a kognitív teljesítmény között. A kutatók több mint 300 amatőr focistát vontak be a vizsgálatba, akik legalább 5 éve játszottak rendszeresen. A játékosok fejelésének gyakoriságát ebben a vizsgálatban is önbevallással mérték, ezen kívül a résztvevők még egy emlékezeti tesztet végeztek el, illetve nyálmintát adtak. Az emlékezeti teszt szólisták felidézéséből állt, amin általánosságban rosszabbul teljesítettek a gyakrabban fejelő résztvevők. A nyálmintára azért volt szükség, mert a kutatók arra is kíváncsiak voltak, hogy a focisták mely változatát hordozzák az APOE génnek. Ez a gén az apolipoprotein E nevű fehérjét kódolja, és egyik változata (APOE*ε4) összefüggésben áll az Alzheimer-kórral, sőt egy vizsgálat szerint a gén ezen változatát hordozó személyeknél traumatikus agysérülést követően nagyobb valószínűséggel alakulnak ki amiloid plakkok. A kutatók ebben a vizsgálatban azt találták, hogy azok a játékosok, akik sokat fejelnek és az APOE*ε4 változatát hordozzák, gyengébben teljesítettek a szólista felidézési feladaton, mint a szintén sokat fejelő társaik, akik viszont az APOE gén más változatainak hordozói.
A vizsgálat gyenge pontjairól a szerzők is tudomást vettek: az amatőr játékosok bevonása, a fejelés gyakoriságának önbeszámolós meghatározása és az egyszeri adatgyűjtés mind limitálják a vizsgálat eredményeinek túláltalánosítását. A korábbi adatok fényében szemlélve ezeket azonban úgy tűnik, hogy újfent megerősítik: a labdarúgás is agykárosodáshoz és a kognitív képességek leromlásához vezethet. Ugyan a hatásméretek alapján ez azért jóval enyhébb, mint a küzdősportok, vagy az amerikai futball esetén, az agykárosodást, még ha csak enyhe is, nem érdemes elbagatellizálni.
Ez a cikkem az Élet és Tudomány 2020/18. számában jelent meg.
Források:
https://www.nature.com/articles/s41582-020-0334-6
https://jamanetwork.com/journals/jamaneurology/article-abstract/2758831
