Egy új vizsgálat szerint a szavak értelmének megváltozása hátterében ugyanaz a mechanizmus áll, ami a gyermeki nyelvi hibákat okozza.
A nyelv az emberiség legnagyobb hatású vívmánya, ennek segítségével minden tapasztalatát, ismeretét képes megosztani társaival. Nem csoda, hogy külön tudományterület, a nyelvészet, tanulmányozza a nyelvvel kapcsolatos jelenségeket, például azt is, hogyan változik meg a szavak jelentése. Egy új vizsgálat eredményei arra utalnak, hogy ez a folyamat ugyanazon a mechanizmuson alapul, amely a gyermekeknél ún. túlnyúlásos hibákat (pl. macskát kutyának nevez) eredményez a nyelvelsajátítás korai szakaszában.
A vizsgálat több kutatási irány eredményeire épített. Egyrészt a fejlődéspszichológiában már számos tanulmány támasztotta alá, hogy a gyermeki túlnyúlások a dolgok közötti hasonlóságokon alapulnak. Így történik például, hogy egy lovat kutyának nevez egy fiatal gyermek, mert a ló is négy lábon áll. Emellett a nyelvészet és a kognitív pszichológia számos vizsgálata utal arra, hogy a kolexifikáció és a szavak jelentésének megváltozása ugyanígy hasonlóságok mentén jönnek létre. A kolexifikáció az a jelenség, amikor ugyanannak a szónak több jelentése is van (pl. a katalán „dit” szó egyaránt jelenthet ujjat és lábujjat is, magyarul pedig a „nap” kifejezést használjuk az égitestre és egy időegységre is). A homlokra használt kifejezés pedig számos nyelvben jelenti dolgok elülső részét (magyarban pl. homlokzat). Ez jó példa a jelentés megváltozására, amit szemantikai sodródásnak is neveznek.
Ez a hasonlóság az egyéni nyelvfejlődés és a nyelvek fejlődése között felvetette, hogy a két folyamat ugyanazokon a szabályszerűségeken alapul. Ezt a gondolatot takarja a rekapitulációs hipotézis, amelynek egyébként hosszú és viszontagságos története van a biológiában. A hipotézis cáfolata más területeken is megingatta az elképzelésbe vetett hitet és így az lett a vezető gondolat, hogy az egyéni nyelvfejlődés és a nyelvek fejlődése eltérő mechanizmusokon alapul: előbbi az egyén szintjén valósul meg, míg utóbbi populációs szintű folyamatokon múlik inkább.
Rekapitulációs hipotézis
A rekapituláció gondolata a XIX. században jelent meg a biológiában. Az a lényege, hogy az egyedfejlődés tükrözi a törzsfejlődést, vagyis egy adott faj egyedei fejlődésük során olyan állapotokon mennek keresztül, mint amin maga a faj ment végig az evolúciós története során. Az elképzelés főleg Johann Firedrich Meckel munkásságán alapul, amit Étienne Seres dolgozott ki, mégis Ernst Haeckel az, akit az elmélettel azonosítanak. Haeckel-től származik ugyanis az elképzelés legtömörebb megfogalmazása: „az ontogenezis rekapitulálja a filogenezist”. A modern biológia eredményei nem konzisztensek ezzel az elképzeléssel, ezért ma már csak tudománytörténeti érdekességként jelenik meg tudományos körökben.
2010 környékén azonban több olyan eredmény is megjelent a nyelvészetben, amelyek újra a rekapituláció irányába fordították a szakértőket. Egyrészt kiderült, hogy az egyéni nyelvfejlődés során megfigyelhető hibák és a nyelvek nyelvtani struktúrája, illetve a színek elnevezésére használt kifejezések előfordulása hasonló modellekkel írhatók le. Másrészt a nyelvek fejlődésének jelenségei előidézhetők laboratóriumi körülmények között, társas hatások nélkül. Harmadrészt pedig az egyéni nyelvfejlődés során jelentkező hibák aránya bejósolja, milyen ütemben változik a szavak jelentése. Ezek az eredmények tehát felvetették, hogy az egyéni nyelvfejlődésben és a nyelvek fejlődésében megfigyelhető kreativitás hasonló folyamatokon alapul, vagyis a nyelvfejlődés rekapitulálja a nyelvek fejlődését a szavak jelentésének alakulásában.
Nyelvi kreativitás az egyéni nyelvfejlődés és a nyelvek fejlődése során
Egy új vizsgálat ezúttal meggyőző eredményekkel támasztja alá, hogy a nyelvi kreativitásnak nevezett jelenség az egyéni nyelvfejlődésben és a nyelvek fejlődésében is hasonló mechanizmusok révén valósul meg. A kutatók három nagy adatbázis felhasználásával végezték a vizsgálataikat. Az egyik a gyakori gyermeki hibákat tartalmazta, egy másik néhány szó jelentésének történelmi megváltozását, a harmadik pedig azt, hogy milyen szavak bírnak több jelentéssel is különböző nyelvekben.
Vigotszkij és a gyermeki túlnyúlás
Vigotszkij az orosz pszichológia kiemelkedő alakja a pszichológiai fejlődés területén alkotott maradandót. Többek között azt is feljegyezte, hogy a gyermekeknél hogyan terjedhet ki egy-egy kifejezés jelentése. Például a kacsa hangját utánzó szó („háp”) jelentheti magát a kacsát, de a gyermek használhatja a vízre, folyadékokra vagy akár egy madarat ábrázoló érmére is. Ezek a nyelvi fejlődés korai szakaszában jellemzők, később pedig eltűnnek, ahogy a gyermek szókincse növekszik.
A gyermeki túlnyúlásokat tartalmazó adatbázis néhány éve vált elérhetővé, angolul beszélő gyerekek 254 hibáját tartalmazza. Ezek olyan tévesztések, amelyben a gyermek helytelen szót használ egy dolog leírására, például a macskát kutyának nevezi (macska – kutya; kutya – ló; buborék – tojás; repülőgép – helikopter; alma – labda). A második adatbázis több mint húszezer kolexifikációs esetet tartalmazott majdnem másfélezer nyelvből. A harmadik adatbázis majdnem kétezer olyan esetet tartalmazott, amikor egy szó új értelmet nyert (pl. az ürülékre használt kifejezés több nyelvben is azt jelenti, hogy valami rossz). Ezek az esetek több mint ötszáz nyelvből származtak.
A kutatók ezután meghatároztak négy olyan ismerettípust, amelyek a nyelvi kreativitási jelenségek hátterében állhatnak. Az volt a feltevésük, hogy amennyiben az egyéni fejlődés és a nyelvek fejlődése hasonló mechanizmusokon alapul, akkor ezek az ismerettípusok hasonló arányban jelennek meg minden adathalmazban. Az első ismerettípus a vizuális hasonlóság volt. Ezt tanuló algoritmusok segítségével határozták meg a különféle tárgyak esetében. Az asszociativitás volt a következő mérőszám, ezt olyan tanulmányok alapján határozták meg, amelyek a kísérleti személyek asszociációs hálóit igyekeztek feltárni. A résztvevőknek egyszerűen be kellett gépelniük a szavakat, amelyek eszükbe jutottak egy bizonyos hívószóról. Ezen adatokból kalkulálták a kutatók, hogy milyen távol vannak egymástól a különféle kifejezések az asszociációs hálóban. A harmadik ismerettípus a taxonómiai hasonlóság volt, amelyet egy a szavakat kategorizáló adatbázis alapján határoztak meg. Az affektivitás volt az utolsó mutató, amely azt mutatta, hogy a szavak mennyire kellemesek és intenzívek. Ezt a mércét szintén korábbi adatok alapján határozták meg.
A kutatók azt találták, hogy minden adathalmazban az asszociativitás volt a legmeghatározóbb tényező, ezután a taxonómiai és a vizuális hasonlóság, végül pedig az affektivitás. A kutatók végül egy gépi tanuláson alapuló modell segítségével is meggyőződtek az adatbázisok hasonlóságáról: a gyermeki túlnyúlásokon trenírozott modell nagy pontossággal határozta meg, hogy melyek az összetartozó szópárok a többi adatbázisban. Ezek az eredmények a kutatók szerint alátámasztják, hogy az egyéni nyelvfejlődés során jelentkező hibák és a szavak jelentésének megváltozása a nyelvek fejlődése során hasonló mechanizmuson alapulnak. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a nyelvi kreativitás egységes jelenség, attól függetlenül, hogy az egyén, egy nyelv, vagy általában a nyelvek szintjén értelmezzük. Az új eredmény tehát elmélyítette a nyelvek fejlődésével kapcsolatos ismereteket és hozzá fog járulni, hogy a szakértők feltárják, hogyan alakult ki az emberek által használt nyelvek sokfélesége az idők során.
Ez a cikkem az Élet és Tudomány Agyi aktualitások rovatában jelent meg.
