A szklerózis multiplex kezelésében jelenleg az a legnagyobb hiányosság, hogy nincs olyan módszer, ami enyhítené az elfajulásának menetét. Egy új kutatás az elfajulás biológiai alapjairól hozott új ismereteket, amelyek remélhetőleg a kezelésben is hasznosíthatónak bizonyulnak majd.

A szklerózis multiplex vagy magyarul velőshüvely-szétesés egy neurológiai zavar, amely során a központi idegrendszerben alakul ki autoimmun reakció. Ennek következtében sérül a fehérállomány, az idegszövet azon része, amelyben főleg az idegsejtek nyúlványai helyezkednek el. Ezeket a nyúlványokat mielinhüvely burkolja, ami jelentősen befolyásolja az idegsejtek által generált jelek haladását. A hatás felgyorsítja a jel terjedését, ami a csupasz nyúlványokon nagyjából 10 m/s sebességgel halad, azonban a mielinizált nyúlványokon elérheti a 150 m/s-ot is. Akkora a különbség tehát, mint egy gyors biciklista és egy lebegő mágnesvasút között. Ha a betegség hatására a mielinhüvelyek elkezdenek degenerálódni, akkor az idegrendszer kommunikációja zavart szenved, hiszen bizonyos jelek csak késve érkeznek meg a megfelelő helyre. Ennek következményeként szinte bármilyen funkció zavart szenvedhet, gyakori tünetek például a zsibbadás, látászavar, izomgyengeség, koordinációs zavar, fájdalom, és akár az érzelmi és kognitív problémák. A szklerózis multiplex nagyjából 3 millió embert érint világszerte, tehát viszonylag ritka. Azonban jelenleg nincsen igazán hatékony kezelési módszer, ezért intenzíven kutatják a lehetőségeket.

Mi is az a szklerózis multiplex?

A szklerózis multiplex, mint diagnosztikai kategória a XIX. században jelent meg. Ebben az időben az orvosok körében megjelent az igény a betegségek kategorizálására, amit főként az állat- és növényvilág csoportosításának sikere inspirált. A neurológia területén a betegségek kategorizálásában kiemelkedő munkát végeztek a francia orvosok, közülük is Jean Martin Charcot és kollégáinak tevékenysége talán a legmaradandóbb. A szklerózis multiplexet is Charcot és Edme Vulpian írták le. Azt állították, hogy a betegeknél jellemző a szemtekerezgés (nystagmus), a remegés és a távirati (vagy telegrafikus) beszéd. Ez utóbbi a névelők és kötőszók elhagyásával jellemezhető beszédre utal (pl. Autó le. – Lesett az autó). Ezen tünetek együttesét egyébként Charcot triádjának nevezték és hosszú időn át meghatározó volt a szklerózis multiplex diagnózisában. Charcot és Vulpian a betegek központi idegrendszerében szövettani elváltozásokat is megfigyeltek. A betegek boncolása során léziókat vettek észre a fehérállományban. Ezt korábban mások is megfigyelték, például Robert Carswell, ám Charcot volt az első, aki egy konkrét betegség tüneteként kezelte. A diagnosztika manapság már elsősorban a szövettani elváltozásokon alapul, amelyeknél fontos kritérium, hogy térben és időben is kiterjedt legyen a megjelenésük.

A szklerózis multiplex egyik legfontosabb jellemzője, hogy fokozatosan romlik a betegek állapota. Ezek alapján számos olyan korai leírás van, amely a gyanúk szerint szklerózis multiplexre utal. Az egyik legrégebbi a XIV. századból való, méghozzá Schiedami Szent Lidwina esete. Lidwina 19 éves korára lábai lebénultak és a látása is zavart szenvedett. Az állapota lassan rosszabbodott, ám időnként jobbra fordult, amit manapság remisszióként emlegetnek és a szklerózis multiplex egy különös sajátosságának tekintik. Érdekes módon ebben az időben a legkiválóbb orvosok még úgy vélték, hogy a betegség magától az Istentől ered, tehát nem szervi okokat feltételeztek a hátterében.

Lidwina tüneteinek súlyosbodása és enyhülése a szklerózis multiplex (SM) legtipikusabb megjelenési formájának felel meg. Ezt relapszáló-remittáló SM-nek nevezik és az esetek kb. 80%-a ebbe a kategóriába sorolható. Az elsődleges progresszív SM esetében nincs enyhülés, a tünetek fokozatosan súlyosbodnak. A másodlagos progresszív SM a relapszáló-remittáló SM betegeknél alakul ki, átlagosan nagyjából 20 év alatt. Ezeken felül újabban elkülönítenek egy különösen gyorsan elfajuló típust, amely a betegek nagyjából 10%-át érinti. Annyi már világos, hogy a relapszusokat a gyulladás okozza, a súlyosbodást pedig a felhalmozódó sérülések, vagyis a neurodegeneráció. A jelenlegi kezelések a gyulladást képesek enyhíteni, azonban a degenerációra nincsenek hatással.

A szklerózis multiplex

Régóta ismert, hogy számos genetikai faktor befolyásolja a betegség kialakulásának valószínűségét. Az egyik legegyértelműbb kapcsolat a HLA (human lekukocyte antigen) esetében van, ami sejtfelszíni receptorokat kódol. Ezek a receptorok az immunrendszer működésére vannak hatással, tulajdonképpen lehetővé teszik, hogy az immunsejtek felismerjék a szervezet saját sejtjeit. Több autoimmun betegség esetében érintettek ezek a gének. A szklerózis multiplex kialakulásában azonban környezeti faktorok is implikáltak, például a D-vitamin-hiány és a dohányzás is összefüggésben vannak a betegség kialakulásának valószínűségével.

A jelenlegi kezelési módszerek legnagyobb hiányossága, hogy csak a gyulladást képesek enyhíteni, azonban a neurodegeneráció folyamatát nem. Éppen ezért lenne fontos megérteni, hogy milyen tényezők szabályozzák a betegség elfajulását. Ezt célozta egy új vizsgálat, amely egy nemzetközi együttműködés eredményeképp született. A projektet a San Francisco-i Egyetem és a Cambridge Egyetem kutatócsoportjai vezették. A kutatás célja az egyik vezető kutató szerint az volt, hogy kiderítsék miért van az, hogy egyes betegek maratonokat futnak 10 évvel a diagnózist követően, mások viszont tolószékbe kerülnek.

A kutatók teljes genom asszociációs vizsgálattal mutattak ki olyan géneket, melyek összefüggésben vannak a betegség lefolyásával. Az ilyen típusú vizsgálatok lényege, hogy statisztikai módszerekkel határozzák meg, milyen génvariációk (allélok) vannak jelen nagyobb mennyiségben egy csoportban. Így például a gyors lefolyású és a lassabb lefolyású szklerózis multiplex betegeket osztották csoportokba és így mutattak ki olyan génváltozatokat, melyek jelentősen gyakrabban voltak jelen valamelyik csoportnál. A kutatók azt találták, hogy a gyors lefolyású csoportban jóval gyakoribb egy sejtmembrán javításában résztvevő fehérje génjének egy bizonyos változata, illetve egy olyan gén egy változata is, amelynek a vírusok elleni védekezésben van szerepe. Érdekes módon ezek a gének nem tartoznak a betegség kialakulásának valószínűségét befolyásoló gének közé, és elsősorban a központi idegrendszerben fejeződnek ki, míg a hajlamosító gének inkább az immunrendszerben.

A vizsgálatba több mint 12 000 szklerózis multiplex-szel diagnosztizált személyt vontak be, akik mind európai felmenőkkel rendelkeztek. Ezután egy közel 10 000 esetet tartalmazó másik mintán is megerősítették az eredményeket. Úgy tűnik, hogy akik ezen génváltozatokkal rendelkeznek átlagosan kb. 4 évvel korábban szorulnak segítségre a járásban. Az új ismeretek fényében a logikus következő lépésnek az tűnik, hogy meghatározzák a kutatók, hogyan befolyásolják ezek a génváltozatok a szklerózis multiplex betegségi folyamatait. Elképzelhető, hogy állatmodellek segítségével sikerül feltárni olyan pontokat a folyamatsorban, amelyek gyógyszerekkel célozhatók, így talán enyhíteni lehetne a betegség lefolyását.

Ez a cikkem az Élet és Tudomány Agyi aktualitások rovatában jelent meg.

Forrás

Insights into the genetic architecture of multiple sclerosis severity (nature.com)