Megdöbbentő különbségek vannak abban, hogy az emberek hogyan értelmezik a valóságot. Ennek a szélsőségei a téveszmék, amik hátterében a szakértők agyműködésbeli elváltozásokat feltételeznek.

A téveszmék definíció szerint irracionális és makacs hiedelmek, amik ellenállnak a logikus érveknek és szembe mennek a közmegegyezéssel. Számtalan különféle téveszme létezik, melyek egy része viszonylag ártalmatlan. Vannak azonban olyan téveszmék is, melyek kifejezetten ártalmas cselekedetekre késztetik az embert. Ilyenkor először a közveszélyes embereket mozgató hiedelmekre asszociál a közvélemény, noha gyakoribb, hogy a téveszmék következményeképp épp a téveszmés személy élete kerül veszélybe.

Például, egy üldöztetéses téveszméktől szenvedő 38 éves férfit egy benzinkút mellékhelyiségében találtak meg, vérző altesttel. Az ellátását követően kiderült, hogy a férfi a saját heréit akarta eltávolítani, mert attól félt, hogy az őt üldözők ezt tervezik tenni vele. Megelőzésként inkább maga akarta elvégezni az elkerülhetetlennek vélt csonkítást. Egy 50 éves nő úgy gondolta, hogy az exférje irányítja a cselekvéseit és ezért akart öngyilkos lenni. Többször is próbálkozott, sikertelenül. Egy 30 éves férfi úgy vélte, hogy az ajkai aszimmetrikusak, ami miatt szörnyűséges a megjelenése. A közvetlen környezetében senki más nem látta így, rendszeresen próbálták megnyugtatni, hogy semmi baj nincs az ajkaival. A férfit olyannyira zavarta a dolog, hogy egy idő után az utcára sem lépett ki. Számos plasztikai sebészt keresett fel, akik rendre elutasították a műtéti beavatkozást.

A téveszmék típusai

Ezek az esetek jól szemléltetik a téveszmék sokféleségét. A téveszméket témájuk alapján szokták csoportosítani. A grandiózus téveszmék valamilyen fantasztikus képesség birtoklását feltételezik. A téveszmés személy úgy gondolja, hogy különlegesen népszerű vagy hatalmas, vagy akár mindenható. Előfordul, hogy a beteg úgy véli, hogy fontos küldetése van a Földön, vagy akár, hogy ő Jézus Krisztus, az Isten fia. A leggyakoribbak a perzekutoros, vagyis üldöztetéses téveszmék. Ezek lényege, hogy az egyén úgy gondolja, valaki ártani akar neki. Az üldöztetéses téveszmék egy specifikus alcsoportja a megcsalásra vonatkozik. Ebben az esetben a betegek konkrét bizonyíték hiányában vélik úgy, hogy a párjuk megcsalta őket. Az utalásos téveszmékben az a közös, hogy a beteg jelentéktelen, véletlenszerű eseményeket értékel túl és vél fontosnak. Egy ártatlan pillantás, egy érdekes falfirka, szinte bármi hordozhat létfontosságú üzeneteket a téveszmés személy számára.

El szokták még különíteni a téves felismerési szindrómákat is, melyeket máig személynevekhez kötnek. Ide tartozik a Capgras-szindróma: a beteg úgy véli, hogy egy közeli szerettét felváltotta egy imposztor. A Fregoli-szindróma esetében a beteg úgy véli, hogy a legtöbb ember, akivel találkozik valójában egy és ugyanaz, álruhában. A szindróma egyébként a híres olasz átváltozóművészről, Leopoldo Fregoliról kapta a nevét. Végül érdemes megemlíteni a Cotard-szindrómát, amelynek lényege, hogy a téveszmés személy úgy gondolja, hogy halott. Ez általában depressziós személyeknél jelenik meg és akár halált is okozhat, hiszen előfordulhat, hogy a beteg nem hajlandó enni. Végül talán érdemes kiemelni a téveszmék egy csoportját, melyek a gondolatokkal kapcsolatosak. Előfordul, hogy a téveszmés személy úgy véli, a gondolatait mások is hallják, illetve, hogy ő is hallhatja mások gondolatait, esetleg a gondolatait mások irányítják.

A téveszmék vizsgálata

A téveszmék kialakulásáért a legtöbb szakértő a dopaminerg jelátvitelt okolja. Számos eredmény utal arra, hogy a téveszmés személyeknél a dopamin felszabadulása rendellenes. A dopamin felszabadulása normálisan nagy jelentőségű eseményekkel esik egybe, például, amikor egy kísérleti állat egy új tárgyat fedezhet fel, vagy amikor jutalmat kap. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a dopamin felszabadulása jelzi egy esemény jelentőségét, illetve más eredmények arra utalnak, hogy ezek megjegyzéséért is a dopamin felelős. A dopaminerg rendszer túlműködésének következményeképp ezek a jelek könnyebben kialakulhatnak, ezért az éppen aktuális gondolatnak, érzelemnek túl nagy jelentőséget tulajdonít az ember és így elkezdődik a téveszmék kiépülése.

Ezen elképzelés egyelőre inkább feltételezéseken és közvetett eredményeken alapul. Ennek részben az az oka, hogy állatkísérletekkel nem vizsgálható a téveszmék kialakulásának folyamata. Állatoknál nem értelmezhető a téveszme fogalma, hiszen verbalizálható hiedelmeket feltételez. A másik probléma, hogy a téveszmék az embereknél sem vizsgálhatók egykönnyen. Ennek az a legfőbb oka, hogy nem létezik olyan kísérleti manipuláció, amely megbízhatóan téveszmék kialakulásához vezetne. Így nem lehetséges laborkörülmények között megragadni a téveszmék kialakulásának folyamatát. Persze az is kérdéses, hogy hogyan viszonyulnának a kutatás etikai bizottságok az ilyen manipulációkhoz. Mindenesetre tehát a téveszmék idegrendszeri alapjainak vizsgálata lényegében a téveszmétől szenvedő személyek agyműködésének vizsgálatán alapul, ám az ilyen jellegű kutatások száma egyelőre nem túl nagy. Mégis van néhány érdekes tanulság.

Téveszmék és az agy

Összességében a tanulmányok azt mutatják, hogy a legtöbb téveszmére jellemző a homloklebenyhez tartozó területek (dorzolaterális prefrontális kéreg, elülső övtekervény kérge) alulműködése, illetve a hátsó övtekervény és a halántéklebeny agykérgének hiperaktivitása. Ezt a mintázat a következőképp magyarázható. A homloklebeny kérgi részeit például a logikus gondolkodáshoz, az összefüggések feltárásához és a helyzetek átlátásához kötik. Ezek alulműködése tehát összhangban van azzal, hogy a téveszmék általában nem létező összefüggések belátásán alapulnak. A halántéklebeny területe a tapasztalatok értelmezésében játszik szerepet, hiperaktivitása így talán az események túlértelmezését magyarázhatja.

Ezen kívül vannak még érdekes eredmények, amik egyelőre nehezen illeszthetők be átfogó elméletekbe. Például utalásos téveszmék viszonylag gyakran alakulnak ki ketamint használó személyeknél, tehát a glutamaterg jelátvitel is szerepet játszik ezek létrejöttében. A téveszmés féltékenység esetében annyi tűnik biztosnak, hogy a jobb agyféltekét érintő sérülések következtében gyakoribb. A Parkinson-kór kezelésére használt dopamin agonisták hatására is kialakulhat téveszmés féltékenység és a gyógyszer elhagyásával általában a téveszme is eltűnik. Végül a halántéklebenyi epilepszia esetében viszonylag gyakoriak a grandiózus téveszmék, bár vannak tanulmányok, amik nem támogatják ennek az összefüggésnek a meglétét.

Mindezek azonban viszonylag kis számú tanulmányon alapulnak, így egyelőre nem lehet belőlük messzemenő következtetéseket levonni. Az, hogy valóban elkülöníthetők-e a különféle tartalmú téveszmék az idegi hátterük szerint, egyelőre kérdéses. Érdekes módon számos olyan megfigyelés is felsorolható, amelyek arra utalnak, hogy a téveszmék kialakulásához nem feltétlenül gondolkodásbeli elváltozás szükséges, hanem a bejövő információ feldolgozásának zavara is elég lehet. Például, auditoros hallucinációk következtében logikus következtetés a hangokat más személyeknek tulajdonítani főleg, ha valóban az adott személy hangját hallja az ember. Ennek a tapasztalásnak a fényében azt gondolni, hogy hallja az ember mások gondolatait tulajdonképpen a leglogikusabb következtetés. A Charles Bonnet szindróma lényege, hogy a részlegesen látásvesztett személyeknél intenzív vizuális hallucinációk jelennek meg. Ilyenkor a betegek tudják, hogy a látottak nem a valóság részei, mégis gyakran úgy viselkednek, mintha így lenne: megterítenek a hallcinált jelenlévőknek, vagy éppen bekapcsolva hagyják nekik a tévét, hadd nézzék.

Elképzelhető tehát az is, hogy nincsen specifikus elváltozás a téveszmék hátterében, hanem a bejövő információ feldolgozása változik meg, aminek következtében a változást magyarázó téveszmék jelennek meg. Eszerint a téveszmék maguk nem irracionálisak, hanem a beteg tapasztalásai alakulnak át és az ezekből levonható racionális következtetések tűnnek irracionálisnak a normális percepcióval rendelkező személyek számára. A téveszmék kialakulása tehát továbbra is az elme nagy rejtélyei közé tartozik.

Ez a cikkem az Élet és Tudomány Agyi aktualitások rovatában jelent meg.

Forrás

Looking into a deluded brain through a neuroimaging lens. (apa.org)