Az ember evolúciójának egyik monumentális jelentőségű mozzanata a kőeszközök használatának megjelenése. Továbbra is nagy kérdés azonban, hogyan jelent meg ez a technológia, hiszen egyáltalán nem magától értetődő és a kőeszközök elkészítése kifejezetten nehéz lehet. Egy új vizsgálatban ezt a folyamatot vizsgálták, méghozzá orángutánok segítségével. A kutatók úgy gondolták, hogy ha megfigyelik hogyan viselkednek az orángutánok olyan helyzetben, amely egyébként elősegíti a kőeszközök használatát, akkor azt is jobban megérthetik, hogy az embernél miképpen jelent meg ez a képesség.
Az ember szereti azt gondolni, hogy elképesztő intelligenciája egyenes úton vezetett ahhoz, hogy a Föld domináns fajává váljon. Ez a gondolat viszont valószínűleg téves, ez az út rögös és kanyargós volt. A másik nagy tévedés az egyéni értelem szerepének túlhangsúlyozása. A történelem írói szeretnek nagy embereket kiemelni a múltból, akik valamilyen elképesztő eredményt elérve mozdították előre az emberiség ügyét. Ettől realisztikusabb azt gondolni, hogy a nagy emberek mindig egy arasznyit mozdították előre a kollektívát, a közös ismeretekhez egy leheletnyit hozzátéve.
Az élettan egyik hőse, Otto Loewi, nevét például azért ismeri mindenki, aki kicsit komolyabban foglalkozik a biológiával, mert felfedezte, hogy az idegsejtek kémiai anyagok segítségével kommunikálnak. Loewi egy álma nyomán állított össze egy zseniális kísérleti elrendezést. Az egyik békaszívet beidegző ideget elektromosan ingerelte, így a szív gyorsabban kezdett verni, majd az oldatot egy másik szívre csepegtette, ami ennek hatására szintén felgyorsult. A megállapítás jelentősége nem vonható kétségbe és Loewi nagy ötletét is tisztelni kell. Azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy évszázados tudásra támaszkodva jutott el a kísérlet ötletéhez: az idegrendszer elektromos ingerlésének lehetőségét még Galvani fedezte fel, a szív működésének szabályozása is alapismeret volt, ráadásul Loewi idejében az idegtudomány egyik legnagyobb kérdése volt, hogy vajon kémiai anyagok útján vagy közvetlenül, elektromos úton kommunikálnak egymással az idegrendszer sejtjei. Loewi példája egy a sok közül az emberi tudás gyarapodására. Történeti szempontból azonban nagyobb jelentőségű volt az a lépés, amelynek nyomán megindult a kőeszközök használata az ember őseinél.
Kövekből használati tárgyak
Az emberek ősei között hárommillió évvel ezelőtt jelent meg a kőeszközök használata. De hogyan alakult ki? Noha első ránézésre a kőeszközök használata magától értetődő, könnyen elkészíthető tárgyaknak látszanak, a valóságban egyáltalán nem azok. A kőeszközök megmunkálása nehéz, rengeteg sérüléssel jár. A mesterség elsajátítása komoly idő- és energiabefektetést igényel. Így hát nem teljesen egyértelmű, hogy mi vitte rá elődeinket, hogy kezeiket nem kímélve formázgassák az éles köveket.
Egy európai kutatócsoport erre a kérdésre kereste a választ, méghozzá állatkerti orángutánok viselkedésének vizsgálata révén. E megközelítést az a gondolat racionalizálja, hogy az orángutánok és az ember ősei közti hasonlóságok a kőeszközökhöz való viszonyulásban is megnyilvánulhatnak. Ha az orángutánok bizonyos körülmények között elkezdenek kőeszközöket használni, akkor feltehető, hogy ehhez olyan kognitív képességek szükségesek, amelyekkel az ember ősei is rendelkezhettek.
Hasonló vizsgálatot már a 70-es években is végeztek. Ebben a tanulmányban egy nagy-britanniai állatkertben tartott orángutánt vizsgáltak. Az állatot még csecsemőkorában fogták be, majd a kísérletezők mutatták meg neki, hogyan kell kőeszközöket készíteni és használni. Az orángután egy idő után elleste a trükköt az emberektől, maga is készített kőeszközt és ezzel nyitott fel egy dobozt, amiben táplálékot talált. Ezzel az elrendezéssel kapcsolatban a leggyakoribb kritika, hogy az emberek által nevelt állatok viselkedése radikálisan eltér a vadonban nevelkedett állatokétól. Az új vizsgálatban három brit és két norvég orángutánt vizsgáltak, hogy elkezdenek-e maguktól kőeszközöket használni. A kutatók olyan környezetet modelleztek, ami elősegíti a kőeszközök megjelenését. Elérhetővé tettek az állatok számára olyan köveket, amelyeknek éles törésfelületeket produkálnak, illetve olyan táplálékforrásokat helyeztek el a ketrecekben, amelyekhez a hozzáférést csak egy éles tárgy tudta garantálni.
A kutatók egy sor kísérletben ismertették meg az orángutánokat egy kalapáló kő használatával, majd jutalmazták az általuk létrehozott éles kődarabokat. Végül konkrétan bemutatták az állatoknak, hogyan kell kőeszközöket készíteni. A gyakorlás során mindvégig rendelkezésre álltak olyan dobozok, melyek madzaggal vagy vastag fóliával voltak lezárva és finom falatokat tartalmaztak. Ezeket a dobozokat elvileg csak az éles kőeszközökkel tudták felnyitni az állatok.
Eszközhasználat az orángutánoknál
Az orángutánok viselkedése a kísérletek során nem kedvezett a kőeszközök használatának. A köveket felvették és nekiütötték a falnak és az alapzatnak is, még éles darabok is letörtek róla, ám ezekkel nem foglalkoztak az állatok. Az élelmet rejtő dobozokat a legtöbb orángután puszta kézzel, illetve a fogazatával is képes volt felnyitni. Az egyik fiatal orángután egy alkalommal a szájában tartott éles kődarabbal nyitott fel egy táplálékot rejtő dobozt. Ez az egyed jutott a kőeszköz készítés és használat legmagasabb fokára. A kutatók ebből viszont le tudták vonni azt a következtetést, hogy a kőeszközök használatának két legfontosabb előfeltétele már az orángutánoknál is megvolt. Ezek a kövek ütögetésére való hajlam és az éles kőfelületek vágáshoz való felhasználása.
Ezek alapján levonható az a következtetés, hogy már az orángutánok és az ember közös őse is képes lehetett ilyesmire, ám más szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy sok más fajnál is előfordul hasonló viselkedés. Majmok, madarak, halak és ízeltlábúak között is vannak fajok, amelyek hajlamosak például egymáshoz ütni különböző tárgyakat. Ezek alapján felvetődik, hogy legalább a kemény tárgyak összeütögetése olyan viselkedésforma, ami sokféle élőlénynél, sokféle körülmények között megjelenhet. Így feltételezhető, hogy többször is kialakult ez a viselkedés az evolúció során, nem teljesen egyértelmű, hogy az orángutánok és az emberek ebbéli képessége egy tőről fakadna.
Az orángutánok a vadonban egyébként rendszeresen használnak botokat, hogy ízeltlábúakat fogjanak, vagy gyümölcsöket nyissanak fel. Kőeszköz használatát azonban még soha nem figyelték meg náluk. Az orángutánok életük döntő többségét fák ágai közt élik, így nem annyira meglepő, hogy a talajon lévő köveket nem használják eszközként. Az ember ősei azonban már több időt töltöttek a talajon, így közvetlenebb kapcsolatuk lehetett a kövekkel. A kapucnis majmok például, amelyek szintén jelentős időt töltenek a talajon, hasonló helyzetben könnyen taníthatók kőeszközök készítésére és használatára. Ezeknél az állatoknál ráadásul már a vadonban is megfigyelték, hogy a köveket használnak.
A vizsgálat összességében arra utal, hogy a kőeszközök használatát lehetővé tévő képességek a főemlősök evolúciója során már viszonylag korán megjelentek. Talán azért kezdték épp az ember ősei használni ezt a technológiát, mert az ő életkörülményeik tették igazán gyümölcsözővé a nehéz munkát, amit a kőeszközök előállítása feltételez.
Ez a cikkem az Élet és Tudomány 2022/19. számában jelent meg, az Agyi aktualitások rovatban.
Források
Insights from orangutans into the evolution of tool use (nature.com)
