A kulturális jelenségek az emberi elme szüleményei és az sem kétséges, hogy a kultúrákon keresztül talán az emberi elmét is jobban megérthetjük. Az efféle vizsgálatok azonban nem tartoznak napjaink agykutatásának fősodrához. Az utóbbi időben azonban egyre több beszámoló jelenik meg vezető akadémiai folyóiratokban, amelyek a kultúra kialakulásával, fejlődésével kapcsolatos kérdéseket feszegetik. Egy új vizsgálat például azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy hogyan maradnak fenn az emberi közösségekben komplikált stratégiák egy-egy probléma megoldására.
Az antropológia az emberiség tudománya, az ember viselkedésével, biológiájával, kultúráival, nyelveivel foglalkozó tudományterület. E leírásból látható, hogy az agykutatás számára kiemelten fontos ismereteket hordoz, hiszen az emberi viselkedést, beszédet, társadalmi együttműködést végső soron az agy hozza létre. Magától értetődő hát, hogy amikor az 50-es években egy új tudományterület volt kibontakozóban, mely az agy megértését tűzte ki célul, az antropológiát fontos részének tekintették a kutatók.
Ez a tudományterület a kognitív tudomány volt. A kialakulása hajnalán az antropológiára úgy gondoltak a terület szószólói, mint a hat zászlóshajó egyikére: a pszichológia, az idegtudomány, a mesterséges intelligencia, a filozófia és a nyelvészet egyenlő partnerének tekintették. Világos volt, hogy a kulturális jelenségekkel foglalkozó terület alapvető fontosságú egy olyan tudomány számára, amely az agyat szándékozik megérteni. Az idők során azonban a kognitív tudomány kissé szétesett, nem lett belőle egységes tudományterület. A kognitív pszichológia és az idegtudomány dominánssá váltak az agy megértésére irányuló törekvésben és az antropológia háttérbe szorult.
A kulturális evolúció tényezői
Attól viszont, hogy az agykutatás fősodra kissé megfeledkezett az antropológiáról, a terület nem tétlenkedett. A kulturális antropológusok számos megfigyeléses vizsgálatot végeztek és egyértelművé tették, hogy az emberi kultúrák, noha számos ponton eltérhetnek egymástól, mégis általános szabályszerűségeket mutatnak. Ezek a szabályszerűségek feltehetőleg az emberi elme működéséből adódnak: vannak dolgok, amik intuitívabbak, könnyebben megragadnak a fejekben, míg mások kevésbé.
Egy példa lehet erre a történetek struktúrája. Egy klasszikus például az ifjú, aki elveszti szüleit, aztán egy sor akadály leküzdését követően legyőzi a közösségét fenyegető gonoszt és végül ünnepelt hőssé válik. Ez Harry Potter és Superman története, de hasonló sztorikat világszerte találunk. A kulturális antropológusok kognitív attraktoroknak nevezik azokat a kulturális motívumokat, amelyek gyakoriságuk alapján feltételezhetően könnyen kialakulnak és fennmaradnak. Vannak azonban olyan vívmányai is az emberiségnek, amelyek biztosan nem azért terjedtek el, mert könnyen továbbadhatók.
Ilyen például a mikronéziai navigáció. A szigetvilág lakói között már évezredekkel ezelőtt megvetette a lábát egy olyan komplikált navigációs stratégia, ami az egész világon egyedülálló. A mikronéziai hajósok a csillagok állásából és a tengeráramlásokból határozták meg a helyüket, és így járták be sikerrel a nagyjából kétezer szigetet a régióban. A módszert nem egyszerű megtanulni, ha az ember egy picit elszámolja magát könnyen meg is halhat, étlen, szomjan hánykódva a Csendes-óceánban.
Az ilyen bonyolult, nehezen tanulható kulturális vívmányok nem magyarázhatók kognitív attraktorokkal, a tovább örökítésük kifejezetten nehéz. Az antropológusok szerint ezek a komplex stratégiák csak úgy maradhatnak fenn egy társadalomban, ha a tudás átadása is szabályozott módon történik: a szakértőktől igyekeznek eltanulni a közösség más tagjai a technikát. Ez magától értetődőnek hangzik, azonban nehéz minőségi bizonyítékkal megtámogatni.
A szortírozási algoritmusok átörökítése
Egy amerikai kutatócsoport online adatgyűjtéssel modellezte a komplikált kulturális vívmányok megjelenését és fennmaradását. A kutatásukban több ezer személy vett részt és egy külön erre a célra fejlesztett online felületen végezték el a feladatot. A feladat az volt, hogy hat ingert kellett sorba rendezni. Az egyes ingerek megfelelő helyét csak úgy tudhatták meg a résztvevők, ha párokat kiválasztva tesztelték a pozíciókat. Ha a két kiválasztott elem egymáshoz képest megfelelő pozícióban volt, akkor nem történt semmi, ha azonban nem, akkor a két kép helyet cserélt. A résztvevők annál több pénzt kaptak a feladat teljesítéséért, minél kevesebb lépésből találták meg a helyes sorrendet.
A feladat tehát egy sorba rendezés volt, ami egyébként a számítástechnikában egy alapvető jelentőségű probléma, aminek a megoldására számos módszer létezik. A kísérleti résztvevők első csoportja mindenféle segítség nélkül oldotta meg a problémát. Ezután még 12 csoport ismételte meg a feladatot, ezek azonban már az eggyel korábbi csoport útmutatására támaszkodva végezték el a szortírozást. Az újabb csoportokat két részre osztották a kutatók: az egyik fele véletlenszerűen kapott „tanítót”, míg a többiek maguk választhatták meg, kinek az útmutatását kérik. Ehhez a döntéshez megismerhették a korábbi csoport tagjainak teljesítményét is.
Egyrészt azt tapasztalták, hogy az úttörők, az első generáció teljesített átlagosan a leggyengébben. Azok, akik valakitől tanulták a rendezés trükkjeit, egyre jobban teljesítettek, ám az utolsó csoportoknál már egyértelművé vált a szelektív tanulás hatása. Azok, akik maguk választhatták meg az oktatójukat, jobban teljesítettek a szortírozásban, mint azok, akiknek véletlenül osztottak ki egy tanítót. A kutatók azt is megvizsgálták, milyen megoldások születtek a szortírozásra. Két olyan algoritmust azonosítottak a megoldásokban, amik egyébként a számítástechnikában is ismeretesek. Az egyik a szelektív, a másik a kertitörpe rendezés. A szelektív rendezés lényege, hogy a szortírozó kiválasztja az első elemet és elkezdi összehasonlítgatni az összes többivel, hogy meghatározza a megfelelő helyét. Ez a módszer nem annyira hatékony, viszonylag sok összehasonlítást igényel, viszont könnyen tanulható. A kutatók azt látták, hogy ez az algoritmus dominált azokban a csoportokban, amelyek véletlenszerűen kapták a tanítókat.
A kertitörpe rendezés volt a másik azonosítható algoritmus. Ez az algoritmus összehasonlítja az első két képet, aztán halad tovább jobbra. Ha talál egy átrendezendő párt, akkor elindul visszafelé, hogy az új elemet a korábban rendezett elemekhez képest is jó helyre rakja. Ez az algoritmus hatékonyabb, mint a szelektív szortírozás, azonban nehezebb megtanulni is. A kutatók azt látták, hogy a résztvevők azon csoportjában, akik maguk választhatták meg az oktatójukat, a kertitörpe rendezés dominált. A bonyolultabb algoritmus tehát akkor tudott fennmaradni és elterjedni, amikor a szortírozók maguk választhatták a tanítójukat.
Az eredmények alátámasztják, hogy a kulturális evolúcióban az irányított társas tanulás központi jelentőségű a bonyolult stratégiák továbbadásában. Joseph Heinrich, a Harvard Egyetem evolúcióbiológusa szerint azonban az eredményeknek még fontosabb üzenetei is vannak. Egyrészt azt sugallják, hogy „az embernek nem azért van kultúrája, mert okos, hanem azért okos, mert van kultúrája”. A pszichológia számára pedig azt jelentheti ez az eredmény, hogy egy történeti tudománnyá kell alakulnia. Heinrich szerint a pszichológiának figyelembe kell vennie, hogy a kulturális evolúció során nem csak az alakult át, hogy miken gondolkodunk, hanem az is, hogy hogyan. Ez arra utal, hogy a kogníciót is átformálják a kulturális hatások, ezt viszont jelenleg nem igazán veszi figyelembe a kognitív pszichológia módszertana és elméletei.
Ez a cikkem az Élet és Tudomány 2022/16. számában, az Agyi aktualitások rovatban jelent meg.
