A bizonyosság fontos pszichológiai változó, gyakorlatilag az ember minden döntésének egy egyedi jellemzője a döntéshez tartozó bizonyosság. Ez széles spektrumon változhat: vannak döntések, amelyeket teljes meggyőződéssel hoz meg az ember és vannak, amikben korántsem annyira biztos. A bizonyosságnak fontos szerepe van az emberek hétköznapi életében is, a meggyőződések különbsége állandó problémaforrás a társadalom minden szegletében. Talán ezen problémák megoldásához is hozzájárulhat a bizonyosság okainak megértése, amiben újabb előrelépés történt egy nemrég publikált tanulmánynak köszönhetően.
A bizonyosság a hétköznapokban is gyakran használt kifejezés. Általában inkább a szélső értékeit tesszük szóvá: a magas bizonyosság a magabiztosság, az alacsony a bátortalanság. A bizonyosság jelentőségét az is jól mutatja, hogy a legnagyobb hatású pszichológusok közül is sokan foglalkoztak vele (pl. William James, Abraham Maslow, Albert Bandura). Az utóbbi időkben a bizonyosság a kognitív idegtudományban jelent meg fontos változóként, pontosabban a döntéshozás vizsgálatában ütötte fel a fejét.
Kognitív idegtudomány: számítások az agyban
A kognitív idegtudomány néha kissé komplikált, ennek ékes bizonyítéka az a vizsgálat is, amelyről ez a cikk fog szólni. Alapvetően e kutatások célja, hogy összefüggéseket fedezzenek fel az agyműködés és a viselkedés között, ezek az összefüggések azonban nem mindig maguktól értetődőek. Amíg arról van szó, hogy egy bizonyos agyterület sérülése egy bizonyos funkció elvesztésével jár együtt, addig minden világos: az említett agyterület bizonyára fontos szerepet játszik az elvesztett funkció létrehozásában. Ettől azonban bonyolultabb kapcsolatokra is fényt derített már az idegtudomány.
Egy klasszikus példa középagyi dopaminerg sejtek tüzelése és a jutalmakkal kapcsolatos viselkedés között fennálló összefüggés. Ezek a sejtek akkor aktiválódnak, amikor váratlanul jutalmat kap az állat. Amennyiben a jutalmat megbízhatóan megjósolja egy másik inger megjelenése, akkor viszont az látható, hogy a dopaminerg sejtek tüzelésének ideje lassacskán e jelzőinger megjelenésére tevődik át. Ha a várt jutalom elmarad, a sejtek aktivitása lecsökken. Hogyan lehet értelmezni ezt a különös mintázatot?
Az idegtudósok arra jutottak, hogy a dopaminerg sejtek nem a jutalmat magát, hanem egy jutalom predikciós hibát kódolnak: abban a pillanatban aktiválódnak, amikor kiderül, hogy jutalomra számíthatnak. Ha a várt jutalom elmarad, akkor csökkent aktivitás jelentkezik náluk. A jutalom predikciós hibát egy matematikai modell már a dopaminerg sejtek aktivitásának feltárása előtt definiálta. Ez a modell azt magyarázta, miért alakul az állatok viselkedése úgy, hogy a jutalmazott cselekvéseket egyre gyakrabban ismétlik. A modellt tehát arra hozták létre, hogy feltárják egy jól ismert viselkedéses jelenség hátterében álló számítási lépéseket. Hamarosan ki is derült, hogy a modell egyik központi változója, a predikciós hiba, együtt jár a dopaminerg sejtek aktivitásával. Ez támasztja alá, hogy az agyban a modell által felvetett számítási lépések járulnak hozzá a viselkedés alakításához. Egy holland kutatócsoport ehhez elvben hasonló elgondolások alapján próbálta feltárni a döntési bizonyosság neurális alapjait az emberi agyban.
Bizonytalanság az idegtudományban
A döntésekhez mindig tartozik bizonyosság, ami persze széles skálán mozoghat. A hétköznapokban a magabiztos döntés jó példája, amikor az ember a kedvenc ételét rendeli meg egy ismerős étteremben. Ehhez képest jellemzően bizonytalanabb egy ismeretlen étkezde ismeretlen fogása mellett dönteni. A döntéshozás idegtudományában azonban gyakran nem ennyire kézenfekvő döntési helyzeteket hoznak létre a kutatók a kísérlet résztvevői számára.
A döntéshozás vizsgálatában gyakran központi helyhez jut az érzékelés. A döntéseket a bemutatott ingerek alapján kell meghoznia a kísérleti résztvevőknek és ezeket az ingereket manipulálják a kutatók, hogy feltárják a döntéshozás folyamatát. Az állatokkal végzett kísérletekben például szagingereket mutatnak be az állatoknak. A szagingerek két illatanyagból állnak, melyek közül az egyiket korábban jutalomhoz társították. Az állat két keveréket szimatolhat és ezek alapján kell eldöntenie, hogy két felderíthető terület közül melyiket választják. Az emberekkel végzett vizsgálatokban például vizuális ingereket mutatnak, amiknek meg kell határozni egy jellemzőjét, például a bemutatott vonalak domináns irányát.
Egy holland kutatócsoport viszont úgy találta, hogy ezek a tanulmányok nem megfelelő módon ragadták meg a bizonytalanságot. Az állatkísérletekben az kifogásolható, hogy általában két lehetőség közül kell választani. Emiatt lehetséges, hogy egyszerűen a két inger közötti különbség alapján szülessen a döntés, tehát leegyszerűsödött a folyamat, hiszen normálisan a döntési helyzetekben jóval több lehetőség áll rendelkezésre. Az emberekkel végzett kísérletekben az volt kifogásolható, hogy a bizonytalanság forrása mindig egy egyedi vizuális jellemző volt, például a elhomályosították a képeket. Ezzel az a gond a holland kutatócsoport szerint, hogy a bizonytalanság mértéke megfelel a homályosítás mértékének, így megintcsak egyszerűbben határozható meg a bizonytalanság, mint a legtöbb valós helyzetben.
Bizonytalan rácsok
A döntéshozást az idegtudományban egy speciális elméleti keretben modellezik, amely valószínűségi eloszlásokkal magyarázza a döntéseket. A kísérleti résztvevő látott egy ingert, amin egy bizonyos irányba mutattak a rácsot alkotó vonalak. A kísérleti személy az inger eltűnése után az inger szenzoros lenyomata alapján hoz egy döntést, megpróbálja reprodukálni a rácsozat fő irányát. Feltehetőleg ez a szenzoros lenyomat azt képezi le, hogy a látottak alapján mekkora valószínűsége van annak, hogy a fő irány függőleges, vagy ferde, vagy vízszintes. Miért kell ez a komplikáció? Nos, egyszerűen azért, mert ez a modell jól közelíti az emberek válaszait ebben a kísérleti helyzetben, míg egy egyszerűbb modell, ami szerint az ember mindig képes reprodukálni a látott orientációt, teljesen más eredményeket jósol, mint amit valóban látunk.
A kutatók a terület hiányosságait figyelembevéve dolgozták ki kísérleti elrendezésüket, aminek fontos része volt a funkcionális mágneses rezonanciás képalkotás. A résztvevők egy képalkotó berendezésben fekve először megnéztek egy rácsozatot. Az inger eltűnése után két gomb segítségével úgy forgattak el egy vonalat, hogy az a rácsozat domináns irányát jelezze. Végül arról is hoztak egy ítéletet, hogy mennyire bizonyosak a döntésüket illetően. A kutatók azért döntöttek a rácsozatokat ábrázoló ingerek használata mellett, mert a ferde irányok meghatározása kissé bizonytalan.
A kutatók a vizuális kéregből rögzített aktivitás elemzése során azt találták, hogy az aktivitás változatossága nagyobb volt a ferde orientációjú ingerek esetében és ez még a résztvevők által jelzett bizonytalansággal is összhangban volt. Ez megerősíti azt az elképzelést, hogy a bizonytalanságot alapvetően a bemutatott inger többértelműsége határozza meg. A homloklebeny területén több olyan régiót is azonosítottak, amelynek az aktivitása szintén összefüggésben volt a látókérgi aktivitás változékonyságával. Ezek a területek az eddigi eredmények alapján központiak a döntéshozásban, így logikus, hogy a bizonytalanságról értesítést kapnak.
Összességében az új eredmények megerősítették a döntésekhez párosuló bizonytalanságról alkotott elképzeléseket. A következő lépés talán az lesz, hogy ezt a modellt valós helyzetekhez illesztik, hogy kiderüljön a mennyire magyarázza jól a hétköznapi döntéseket.
Ez a cikkem az Élet és Tudomány 2022/14. számában, az Agyi aktualitások rovatban jelent meg.
