Az ásítás az emberi és állati viselkedés egyik hétköznapi eleme, azonban a funkciója még ma sem teljesen tisztázott. Az idők során számos elképzelést alkottak a gondolkodók az ásítás szerepéről, a legjobban alátámasztott elmélet szerint az agy hűtését szolgálja. Egy új vizsgálat is ezt az elképzelést erősíti meg, méghozzá több mint száz emlős és madár ásításának vizsgálata révén.
Az ásítás mindennapos jelenség, amit leginkább a fáradtsághoz kötünk. Az emberek általában akkor ásítanak, amikor álmosak, vagy amikor unatkoznak. Vagy legalábbis ezek a közismert okok. Ásítani akkor is szoktak az emberek, amikor éhesek vagy izgulnak. Az ejtőernyősök például ásítanak az ugrás előtt, a rendőrök pedig a veszélyesnek ígérkező intézkedések előtt. Az ásítás mindezek mellett ragályos is, akkor is bekövetkezhet, ha az ember valaki mást lát ásítani, vagy akár akkor is, ha csak olvas az ásításról.
Az ásítás maga néhány másodperc csupán. A száj kinyílik, megindul a mély belégzés, a fej és a nyak izmai összehúzódnak, majd egy rövidebb kilégzés következik. Az ásítás közben egy a középfülben elhelyezkedő izom is megfeszül. Ez a hallócsontocskák közül a kalapácshoz kapcsolódó ún. dobhártya feszítő izom (musculus tensor tympani). Az izom alacsony frekvenciájú rezgést idéz elő a hallócsontokban, emiatt hallunk egy mély, dübörgő hangot ásítás közben. Mire lehet jó ez a jelenség? A felgyülemlett szén-dioxid eltávolítását szolgálja? Jelzi egy csoport tagjainak a kimerültséget? Esetleg az agyat hűti?
Az ásítás funkciójának megítélése a múltban
Az ásítással kapcsolatos első elképzelések az ókori görög filozófusok írásaiból maradtak ránk. Hippokrátész úgy vélte, hogy az ásítás során a szervezetben felgyülemlett „rossz levegőt” távolítják el az emberek és az állatok is. Ez az elmélet majdnem két évezreden keresztül maradt domináns a nyugati tudományos gondolkodásban. Az idők során különféle változatai jelentek meg, de a lényeg a nem kívánatos levegő eltávolítása volt.
Érdekes módon az ásítás összefüggését a fáradtsággal csak a XVII. században jegyezték fel először. A XVIII. században már ismert volt a légzés és a vérkeringés kapcsolata, és így az ásítást a keringési rendszerrel is összefüggésbe hozták. A kor kiemelkedő fiziológusa, Albrecht Haller például azt írta, hogy amikor a test mozgásban van, a légzés és a pulzus felgyorsulnak. Ilyenkor a vér gyorsabban mozog az erekben és ehhez kell igazodnia a légzésnek is, ezért sóhajt vagy ásít az ember. A XVII. században jelent meg az ásítással kapcsolatos gondolkodásban az a tény, hogy az ásítás az állatok körében is megfigyelhető.
Az ásítás funkciójának modern elméletei
Az ásítás funkciójával kapcsolatos elméleteket két részre osztják a szakértők. Az elméletek egy része valamilyen fiziológiai szükséglet kielégítését köti az ásításhoz, míg az elméletek egy másik csoportja társas szempontokat helyez előtérbe. A társas elméletek között van olyan, amely szerint az ásítás arra szolgál, hogy szinkronizálja az emberek vagy állatok egy csoportjának alvását. Ezzel magyarázzák, hogy az ásítás ragályos. A fiziológiai elméletek között van, ami a középfülben lévő nyomás csökkentését tartja az ásítás funkciójának, vagy éppen az éberség fokozását, bár ezeket nem igazán támogatják konkrét kísérleti eredmények. A légzéssel kapcsolatos funkció az idők során töretlen népszerűségnek örvendett és örvend még ma is, noha 1987-ben egy kísérletsorozat minden kétséget kizáróan elvetette ezt az elképzelést. Ebben a vizsgálatsorozatban a kutatók bebizonyították, hogy a vér oxigénkoncentrációjának és szén-dioxid koncentrációjának nincs hatása az ásítás gyakoriságára.
Az ásítás egyik fiziológiai elmélete azt feltételezi, hogy az ásítás funkciója az agy hűtése. Az elmélet szerint az ásítás során jelentkező izomkontrakciók és a mély belégzés azt szolgálják, hogy az agyi vérkeringés egy kicsit felgyorsuljon, vagyis gyorsabban távozzon a felhevült vér és gyorsabban érkezzen a hűvösebb utánpótlás. Ezt az elképzelést számos eredmény támogatja, például az agy, a szájüreg és a koponya hőmérsékletváltozásai gyakran esnek egybe az ásítással. Az ásítást megelőzően az felmelegszik, az ásítást követően pedig az agy valamelyest lehűl. Az ásítások gyakoriságát megbízhatóan csökkentik az olyan beavatkozások, melyek az agyba jutó vér hőmérsékletét csökkentik. Végül pedig a külső hőmérséklet megváltozása sok különböző állatfajnál hatással van az ásítás gyakoriságára.
Tényleg hűti az agyat az ásítás?
Az ásítás agyat hűtő funkciójának elképzelését tehát már eddig is számos eredmény támasztotta alá. Egy európai kutatócsoport ezúttal az elméletből következő egyik feltevés vizsgálatára vállalkozott egy minden korábbit felülmúló adathalmaz segítségével. Ha az ásítás elsődleges funkciója valóban az agy hűtése, akkor a nagyobb aggyal rendelkező állatoknál hosszabbnak kell lennie az ásításnak.
A csapat öt évvel ezelőtt már kimutatta egy 24 emlősből álló mintán, hogy összefüggés van az ásítás hossza és az agy mérete között. A kutatók ezek után a macskafélék családjában és különféle kutyafajták között is kimutatták ezt a hatást. A kutatók ezúttal összesen 101 faj 697 egyedének 1291 ásítását vizsgálták. A fajok között 55 emlős és 46 madár volt. A kutatók regressziós modellek segítségével vizsgálták az állatok ásításának hossza és az agy tömegének, illetve az agykéreg neuronsűrűségének összefüggéseit. Az eredményeik szerint egyértelmű összefüggés áll fenn az ásítás hossza és az agyméret, illetve a neuronsűrűség között, mind az emlősök, mind a madarak körében. Vagyis, a nagyobb aggyal és nagyobb neuronsűrűséggel rendelkező emlős- és madárfajok átlagosan hosszabban ásítanak.
Az ásítás elsődleges fiziológiai funkciója az agy hűtése
A kutatók szerint ez egy újabb bizonyíték arra, hogy az ásítás funkciója az agy hűtése. Az ásítás közben fokozódik az agyi keringésben résztvevő vér térfogata, ez pedig végső soron az agy lehűlését okozza. Az agy hőképzése elsősorban a neuronok működéséhez köthető. Mivel a nagyobb agyakban több neuron van, illetve a neuronok számát azok sűrűsége is befolyásolja, így a több neuronnal rendelkező agyak hosszabb ásítást követelnek tulajdonosaiktól. A kutatók szerint az eredmények azért kifejezetten fontosak, mert elsőként mutatták meg, hogy az agy mérete és az ásítás hossza között nem csak az emlősök körében van összefüggés, hanem a madaraknál is.
Az eredmények alapján várható, hogy a hüllők között is hasonló összefüggés áll fenn az agy mérete és az ásítás hossza között, ám ez még csak feltételezés. A kutatók arra is felhívták a figyelmet, hogy az elemzések során a csupasz turkáló (vagy csupasz földikutya vagy csupasz vakondpatkány) különösen hosszú ásítást produkált az agyméretéhez képest. Elképzelhető, hogy ennél az állatnál az ásítás a hőszabályozás fő eszköze, hiszen nincsenek verejtékmirigyeik, nem lihegnek és még csak a nyálelválasztásuk sem fokozódik a nagy hőségben.
Az új eredmény tehát újabb bizonyítéka annak az alképzelésnek, hogy az ásítás elsősorban az agy hűtéséért felel. Ez azonban még nem zárja ki, hogy az állatok társas életében is szerephez jut az ásítás, ennek a kérdésnek az elbírálása azonban további vizsgálatokat igényel.
Ez a cikkem az Élet és Tudomány 2021/23. számában, az Agyi aktualitások rovatban jelent meg.
