A kognitív disszonancia ma már egy közismertebb kifejezés, azonban sokan nem ismerik azt a pszichológiai miliőt, amiből kinőtt, és ahogy az eredeti kísérlet zajlott. Ezt a kérdést a börtönkísérletéről ismert Philip Zimbardo járja körül egy ötperces videóban, részleteket vetítve a kognitív disszonancia eredeti vizsgálatából. A videóhoz csak angol felirat elérhető, azonban blogunk egyedülálló módon közli a videó átiratának magyar fordítását, hogy az szélesebb olvasóközönséghez is eljusson.

Pszichológiai szempontból a döntéshozásnak nincs vége a döntés meghozásával. A döntéshozás folyamata számos más folyamatot létrehív. Leon Festinger szerint, amikor olyan dolog mellett döntünk, ami a korábbi hiedelmeinkkel, érzéseinkkel vagy értékeinkkel ellentétes, olyankor fellép a kognitív disszonancia állapota – feszültség aközött, amit gondolunk és amit csinálunk. Amikor ez a feszültség kellően kényelmetlen érzést kelt bennünk, motiválttá válunk, hogy különböző módokon csökkentsük azt. Megváltoztathatjuk azt, ahogy a döntésről vélekedünk, vagy megpróbálhatjuk megváltoztatni azt, ahogy mások gondolkodnak róla, azért, hogy támogathassanak minket döntésünkben. Egy másik út, hogy a viselkedésünk egyes aspektusait megváltoztatjuk, hogy úgy tűnjön, döntésünk nagyobb összhangban van a jellemünkkel. Más szóval, a disszonanciát próbáljuk csökkenteni, aközött, ahogy szerintünk cselekednünk kéne és ahogy valójában cselekszünk, méghozzá úgy, hogy valamelyiket megváltoztatjuk.

Az ’50-es évek közepén Leon Festinger és munkatársa, Merril Carlsmith egy klasszikus kísérletet végeztek, amiben diákoknak rendkívül unalmas feladatokat kellett elvégezniük. Utána az egyik kutatási asszisztens a következőt kérte a diákoktól:

„Remek. Engedje meg, hogy megosszam önnel, valójában mit vizsgálunk mi most – az előzetes szellemi beállítottság hatását a teljesítményre. A többi alanyt azzal az előzetes információval láttuk el, hogy a kísérlet nagyon élvezetes és kifejezetten mókás. Most egy valamelyest szokatlan kérésem van öntől. A következő alany kint várakozik, de az a kolléga, aki általában erre felkészíti a várakozókat, nincs itt, ezért kérdezném öntől, hogy tudná-e őt helyettesíteni. Valójában szükségünk lenne valakire a jövőben is, ezért felajánlanék egy 20 dolláros díjat, hogy maradjon itt és legyen segítségünkre. Ez megfelelne önnek?”

„Igen, rendben van.”

A diákok felét véletlenszerűen kiválasztották, hogy 20 dollárért hazudja azt, hogy a kísérlet élvezetes. A másik felének ugyanezért 1 dollárt adtak.

„Egydolláros díjat kapna, hogy itt maradjon, amíg szükségünk van rá. Ez megfelelne?”

„Igen, megfelel.”

A kognitív disszonancia abból a tapasztalatból származott, hogy a kísérlet valójában unalmas volt, és az egydolláros jutalom nem volt elég a hazugsághoz. Valójában, sokan az egydolláros alanyok közül meggyőzték magukat, hogy a kísérlet érdekes volt, azután, hogy elfogadták a kérést. Mindezt azért tették, hogy csökkentsék a disszonanciát a korábbi hiedelmeik és a viselkedésük között. Képesek voltak arra, hogy elhiggyenek egy ekkora hazugságot, ilyen kicsi ösztönzésért.

„Egy barátnőm, aki múlt héten vett részt a kísérleten, azt mondta, borzasztó unalmas.”

„Szerintem ez nem ugyanaz a kísérlet, mert ez egyáltalán nem unalmas.”

A húszdolláros alanyok azonban nem éreztek disszonanciát, mert ők hajlandóak voltak hazudni csak a pénzért.

„Azt mondta, hogy borzasztó, és tegyek meg bármit, hogy abbahagyhassam.”

„Lehet, hogy a barátod tévedett, és az egy másik kísérlet volt, mert ez szuper. Úgy tűnt, mintha arról szólna, hogyan tekerd az orsókat. Közben próbáltam kitalálni, hogy miért csináljuk, de nem igazán tudtam rájönni. Volt már nagyobb szerencsém is.”

Más elméletek azt jósolhatnák be, hogy annak az alanynak, aki a legtöbb pénzt kapta, nagyobb motivációja van, hogy másokat lelkesítsen a monoton feladatokra, és ő győzné meg leginkább magát. A kognitív disszonancia elmélet azonban épp ellenkező jóslatot tesz – az az ember, aki 20 dollárt kap, tudja, hogy a feladat unalmas, de azt is tudja, hogy elegendő igazolása van arra, hogy azt mondja, nem is az.

„Élvezetes volt a manuális feladaton dolgozni?”

„Hát, nem volt valami élvezetes. Valójában elég unalmas volt.”

„De mi a helyzet azzal, aki egy dollárt kapott? Ő tudja, hogy a feladat unalmas, de két eltérő gondolata van. Azt is tudja, hogy nem kapott elég igazolást arra, hogy hazudjon. Számára disszonancia lép fel. Újra és újra megfigyelhettük a következőt: ez az alany csökkenti a disszonanciát azzal, hogy megváltoztatja magában a feladatról alkotott érzését.”

„Élvezte a manuális feladatot?”

„Igen, élveztem.”

„Szeretne újra hasonló kísérletben részt venni?”

„Igen, azt hiszem, szeretnék.”

„Bármikor, amikor elégtelen jutalom van, disszonancia fog fellépni. Az általános elv vélhetően az, hogy az emberek végül képesek hinni bennük és szeretni azokat a dolgokat, amiért meg kell szenvedniük.”

Feltárva azt, hogy az emberek valójában hogyan viselkednek, és nem úgy, ahogy néhány elmélet állítja, hogy viselkedniük kéne, a pszichológia segítséget tud nyújtani nekünk abban, hogy észrevegyük, ha téves irányba indulnánk, vagy vissza tud terelni minket, ha már elindultunk.