A rövid válasz könnyű: ezzel a megnevezéssel nem. Ez a diagnosztikus kategória a DSM-4 (a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve 1994-es, negyedik kiadása) megjelenésével megszűnt, és helyette a „disszociatív identitászavar” megnevezést kapta. A hosszabb válasz azonban korántsem egyszerű, ugyanis e zavar ritkasága, empirikus vizsgálatának korlátozott lehetőségei és az ellentmondásos adatok miatt még ma is egy meglehetősen vitatott kórkép.
A korábbi, „multiplex” megnevezés jól érzékelteti a zavar lényegét: azt feltételezi, hogy az egyén több személyiséggel vagy személyiségrésszel rendelkezik, melyek felváltva irányítják őt. E mentális zavar háttérében súlyosan traumatizálódott személyiség állhat, mely egészen a gyermekkorig nyúlik vissza – a betegek gyerekként elhúzódó, súlyos bántalmazás vagy szexuális erőszak áldozatai lehettek. A traumatikus élmények elleni védekezésképp a gyermekek úgy élhetik meg, mintha az események valaki mással történnének, amely végül az identitás disszociálódásához, szétválásához vezethet. A kórkép megjelenése egészen különös és bizarr, hiszen a betegek alternáló személyiségekkel rendelkeznek, amelyek egyik pillanatról a másikra válthatnak, s a vizsgáló hirtelen egy másik identitású emberrel beszélgethet tovább a klinikai interjú során. Fontos diagnosztikai kritérium a zavar amnesztikus jellege – a betegek gyakran nem emlékeznek a gyerekkoruk bizonyos részeire, elfelejtenek aznapi eseményeket, vagy hirtelen nem tudnak korábban elsajátított készségeket kivitelezni, például vezetni. A többszörös személyiségzavar bármilyen életkorban megjelenhet, de általában már gyermekkorban felbukkan, és a páciensek felnőttkorukra akár 15-20 személyiségállapottal is rendelkezhetnek, melyek száma kezelés esetén csökkenni kezd. A zavart fontos elkülöníteni a határeseti (borderline) személyiségzavartól és a poszttraumás stresszzavartól (PTSD), melyeket szintén traumatikus események okoz(hat)nak, azonban nem járnak többszörös személyiséggel. A disszociatív identitászavaros páciensek viszont gyakran mutatnak PTSD tüneteket is vagy diagnosztizálják őket határeseti személyiségzavarosként.
Az első publikált esetek a 16. századra nyúlnak vissza, ám a pszichiátriai kórképeknek egészen a 20. század közepéig nem volt egységes osztályzása, így Freud idejében még leginkább hisztériaként tartották számon a betegséget. Freudnak számos elméletét még ma is alkalmazzák a pszichológiában annak ellenére, hogy sokat meghaladt a tudomány, és néhányat pedig még ő maga is visszavont munkássága során. Az egyik ilyen, később jelentős karriert befutott elgondolása az elcsábítási elmélet volt, mely szerint a hisztériás betegeket kisgyermekkorukban szüleik szexuálisan bántalmazták. Ezt az emléket a páciensek mélyen elfojtják, mely később hisztériás tüneteket idéz elő, majd a terápia során a pszichoanalitikussal való beszélgetés eredményeképp a fájdalmas emlék felidéződik a betegben. E teóriáját már 1897-ben visszavonta, mondván, hogy a csábítás valójában nem történik meg, csak a gyermek – azaz a későbbi hisztériás páciens – fantáziájában, ám a magyarországi pszichoanalízis megteremtője, Ferenczi Sándor az 1920-as években feltámasztotta az eredeti elméletet. Ferenczi megalkotta saját traumatanát, mely szerint a szexuális csábítás sajnos jóval többször megtörténik, mint gondolnánk (ezt az elméletét „nyelvzavarként” jegyezte le, utalva arra, hogy a felnőtt félreérti a gyermeki gyengédséget). Amit korábban hisztériaként tartottak számon, az 1980-ban a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének harmadik kiadásába (DSM-3) már multiplex személyiségzavarként vonult be, ám e kórkép létjogosultságát nem minden szakember fogadja el. A betegség körüli viták a nyolcvanas-kilencvenes évek Amerikájában igencsak felerősödtek, amikoris a terápiás folyamat során gyermekkori abúzusról „visszanyert” emlékek a bíróságokon is megjelentek: rengeteg szülőt, papot és óvodapedagógust pereltek be korábbi bántalmazásért, s számtalan pert meg is nyertek az állítólagos bántalmazottak az elfojtott, majd visszanyert emlékekre hivatkozva. Hamarosan azonban a terapeutákat is elérte a perek veszélye, ugyanis többezer szülő érezte alaptalanul megvádolva magát bántalmazással, s állították, hogy a klinikusok hamis emlékeket hívnak életre pácienseikben. Mindezzel párhuzamosan a multiplex személyiségzavarral diagnosztizált betegek száma is drámaian emelkedett, felvetve azt a kérdést, hogy a diagnosztikus kategória kézikönyvbe való beemelésének valóban volt létjogosultsága, vagy a terápia indukálta, valódi bántalmazást nélkülöző visszanyert emlékek túlkapásairól van-e szó.
Bár a disszociatív identitászavar létezése körül vannak eltérő vélemények, a tudományos konszenzus alapján a kórkép létezik, és a 2013-ban megjelent DSM-5 is tartalmazza azt mint a korai súlyos trauma egy lehetséges kimenetelét. Egy 2016-ban, a Harvadon megjelent cikk igyekszik a betegség körüli tévhiteket eloszlatni, és amellett érvel, hogy a zavar strukturált interjúval jól beazonosítható, nemcsak főként Észak-Amerikában diagnosztizált, hanem szerte a világon, és inkább aluldiagnosztizált, mint túlzottan használt diagnosztikus kategória, s előfordulása egyáltalán nem ritka (kb. 1-1,5%). Az áttekintő cikk a disszociatív identitászavar iatrogén voltát is tagadja – azaz, hogy a tüneteket a kezelés indukálná a páciensben, s ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a betegek anamnézisében igenis találni súlyos bántalmazást, nemcsak önbeszámolóval, hanem objektív módszerekkel mérve is. A betegség szimulálóit egyértelműen el lehet különíteni a páciensektől, akik sokszor csak a kezelésük megkezdése után évekkel kapják meg a megfelelő diagnózist, miközben az önsértés és öngyilkosság kockázata ebben a betegcsoportban óriási. A pszichiáterek és a klinikusok felelőssége tehát a különböző kórképek differenciálásában és a megfelelő ellátás nyújtásában nagy, míg a gyermekpszichológusok és -klinikusok áldozatos munkájának köszönhetően a családon belüli bántalmazás sokszor felismerésre kerül, és a korai segítségnyújtással a fájdalmas emlékek elbeszélésére és kompenzációjára lehetőség nyílik.
Források:
American Psychiatric Association. (2013). Diagnostic and statistical manual of mental disorders. Fifth edition. American Psychiatric Publishing.
Brand, B. L., Sar, V., Stavropoulos, P., Krüger, C., Korzekwa, M., Martínez-Taboas, A., & Middleton, W. (2016). Separating fact from fiction: An empirical examination of six myths about dissociative identity disorder. Harvard Review of Psychiatry.
Gillig, P. M. (2009). Dissociative identity disorder: A controversial diagnosis. Psychiatry (Edgmont), 6(3), 24.
Szummer Cs. (2014). Freud, avagy a modernitás mítosza. L’Harmattan Kiadó.
