Az agykutatás szerteágazó terület, hiszen az agy megértéséhez nem csak az idegrendszer biológiáját kell feltárni, hanem az általa létrehozott jelenségeket is. Az ember esetében ez nem csupán a viselkedést, hanem a szokásokat, és a hiedelmeket is takarja, melyek az állatvilág más képviselőihez képest elképesztő bonyolultságban és változatosságban jelennek meg az embernél. Ez a változatosság az emberek különböző csoportjaihoz, az emberi kultúrákhoz köthető. Az agykutatásban, ahol egyértelműen az idegtudományi és pszichológiai megközelítés dominál, a kultúrával kapcsolatos vizsgálatok üde színfoltoknak számítanak, most viszont két új eredményről is be lehet számolni.

A kultúra tanulmányozása

A kulturális evolúció gondolata már Charles Darwin írásaiban is megjelent. „Az ember származása” című művében megemlítette, hogy az ember evolúciójában fontos szerepet játszik a szokások öröklődése. A könyv 1871-es publikációját követően hamarosan már például a nagyközönséget célzó folyóiratokban is lehetett olyan gondolatokkal találkozni, mint hogy a darwini evolúcióelmélet szerint a nyelvekben a pontos jelentéssel bíró, rövidebb szavak maradnak fenn, a homályosabb jelentésű, hosszabb szavakkal szemben. Az elképzelés lényege tehát voltaképpen az, hogy az emberi viselkedés elemei tanulás révén öröklődnek a személyek között, és annak fényében maradnak fenn, hogy használatuk mennyire előnyös az adott személy számára. Ezzel tulajdonképpen egy átfogó elméleti keretbe helyezhető az emberi kultúra. Az emberi kultúrák vizsgálatával a kulturális antropológia foglalkozik, amit egyébként a legtöbben a modern agykutatás egyik alappillérének tartanak, noha jelenleg igencsak alulreprezentált a területen. Ettől függetlenül a kulturális antropológiában is születnek izgalmas új eredmények: egy tavaly év végén publikált kutatás például a társadalmi szokások megváltoztatására irányuló beavatkozások hatékonyságával kapcsolatban tett érdekes megállapításokat, egy friss vizsgálat pedig arra derített fényt, hogy a csimpánzok kultúrája összetettebb lehet, mint azt korábban gondolták a szakértők.

A női nemiszerv-csonkítás visszaszorítása

A kulturális antropológusok nem csak vizsgálják a kulturális evolúciót, néhányan azzal is próbálkoznak, hogy az emberiség javára fordítsák azt. Ezt az épp kibontakozóban lévő területet (alkalmazott kulturális evolúció) egy alapvető konfliktus jellemzi: egyfelől a kulturális diverzitás az emberiség közös kincsének tekinthető, ugyanakkor vannak olyan szokások, melyek szembe mennek az alapvető emberi jogokkal. Ez utóbbi meglátásnak köszönhető egyébként annak a korábbi nézetnek az elvetése, miszerint a kulturális evolúció egyre fejlettebb és jobb szokások kialakulásának irányába tart. Ezt manapság már nem tartják védhető álláspontnak a szakértők, ahogy a biológiai evolúciónak sincs egyértelmű iránya, úgy a kulturális evolúció sem feltétlenül eredményezi a legszebb, vagy legnemesebb eszmék, szokások kialakulását.

Kiváló példa erre a lábelkötés, vagy a női nemiszerv-csonkítás. Elvileg mindkét szokás arra vezethető vissza, hogy az adott társadalom férfi tagjai számára vonzóbbak lehetnek azok a nők, akiknél a félrelépés lehetősége alacsony. Az elkötött lábú nők lábfejének deformitása miatt a mobilitásuk jelentősen lecsökkent, vagyis a párjuk szinte mindig tudta hol vannak. A női nemiszerv-csonkítás hátterében is feltehetőleg az áll, hogy a csonkítás miatt akár kifejezetten kellemetlenné válhat a szexuális együttlét, ezért a hűtlenség esélye nem túl nagy. A lábelkötés Kínában majdnem 1000 éven át volt a kultúra része. Mivel az elkötözött lábú lányok akár jobb anyagi helyzetben lévő férjet is találhattak maguknak, a családok számára előnyös volt elkötözni a lányok lábát. Érdekes azonban, hogy a szokás csak egy bizonyos társadalmi rétegben tudott elterjedni, konkrétan a tehetősebbek között, akik megengedhették maguknak, hogy elessenek egy mozgékony, dolgos lánytól, egy anyagilag előnyös házasság reményében. Noha a szokással szemben az idők során sokszor fogalmazódtak meg ellenvélemények, csupán a XX. század első felében sikerült teljesen felszámolni, méghozzá a következetesen érvényre juttatott, szigorú törvényi tiltással.

boundfeet — A lábelkötés eredménye egy idős kínai nő lábfejein (Forrás: google.com).

Svájci kutatók egy új vizsgálatban a női nemiszerv-csonkítással kapcsolatos eredmények magyarázatára alkottak modelleket. A női nemiszerv-csonkítás napjainkban is jelentős, egyes becslések szerint 200 millió lány és nő eshetett át ezen a beavatkozáson világszerte. A probléma több országot is érint, ám Kenya példájából tanulva azt mondhatjuk, hogy a szigorú törvények nem minden esetben vezetnek megoldáshoz. Kenyában 1952-ben a nemiszerv-csonkítás betiltása csak tovább növelte a szokás népszerűségét, valószínűleg azért, mert a helyi vezetőket sokan a brit kolonizálók bábjainak tekintették. A kutatók modelljei jól magyarázták az eddigi beavatkozások kimeneteit, és segítségükkel értékes becslések tehetők például arra vonatkozólag, hogy milyen mértékű beavatkozásokkal érdemes próbálkozni, és kiket érdemes célozni ezzel. A kutatók tehát remélhetőleg a gyakorlatban is hasznos tanácsokkal tudtak szolgálni a döntéshozóknak, akik az efféle szokások visszaszorításán dolgoznak.

A hangyászás változatossága

Noha eddig épp a sötétebb részeiről volt szó, az vitathatatlan, hogy az emberi kultúra komplexitása az élővilágban egyedülálló. Az állati kultúrákat jelentősen korlátoltnak tartják a kutatók, konkrétan az a legelfogadottabb álláspont, hogy csupán olyan egyszerű elemekre korlátozódik, amiket az egyedek akár egyedül is feltalálhattak volna, vagyis kulturális evolúciójuk nem kumulatív, nem mutatja a szokások felgyülemlését és egymásra épülését. Egy nemzetközi kutatócsoport viszont azt gyanította, hogy a csimpánzoknál megfigyelhető kulturális evolúció azért nem tűnik kumulatívnak, mert túl kevés (általában kb. 10) populációt mintáztak az összehasonlító kutatások. Ezt jócskán felülmúlva, 39 különböző csimpánz populációt figyeltek meg huzamosabb ideig, méghozzá rejtett kamerák segítségével, hogy a lehető legkevésbé zavarják meg az állatokat. A tanulmány központjában a termeszhorgászat állt, az elsőként feltárt társas tanulást is feltételező viselkedés, amelyet csimpánzoknál megfigyeltek (Jane Goodall 1964-ben).

termitefishing — Egy különösen fotogén csimpánz termeszhorgászat közben (Forrás: google.com).

A kutatók összesen 38 viselkedéselemet tártak fel, melyeket a termeszhorgászathoz használtak a csimpánzok. Ezek közül 8 volt egyértelműen a környezet helyi varianciájához köthető (pl. a termeszboly szerkezete, a rendelkezésre álló növények), a többi megjelenését viszont feltehetőleg ilyen változók nem befolyásolták. A fennmaradó 30 elem megjelenésének gyakorisága jelentősen különbözött a populációk között, ráadásul az egy populációhoz tartozó csimpánzoknál általában azonos viselkedéselemek voltak megfigyelhetők. Az egyik csoportnál például jellegzetes volt, hogy az egyedek oldalukra fekve horgásztak, míg más csoportokban inkább ülve, vagy a könyökükre támaszkodva tették ezt. Hasonló eltérések voltak megfigyelhetők a „pecabot” előkészítésében és a kifogott termeszek elfogyasztásának módjában is. A kutatók szerint az, hogy a viselkedéselemek populáció-specifikus kombinációkban jelennek meg a csimpánzoknál arra utal, hogy egymástól lesik el a termeszhorgászat rejtelmeit. Ezt egyébként egy másik friss tanulmány is alátámasztja, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy a fiatal csimpánzokat az anyjuk tanítja erre az összetett műveletre. Noha egyes szakértők szerint ez még nem jelent valódi kumulatív kultúrát, az egészen biztos, hogy a csimpánzok kulturális diverzitását eddig jócskán alábecsülték.

Ez a cikkem az Élet és Tudomány 2020/27. számában jelent meg.