Talán már közhelynek számít, de az emlékezetünk hozza létre a világunkat, az emlékezet adja azt a keretet, amiben a jelent értelmezni tudjuk. A kognitív idegtudomány azon ágát, amely az emlékezettel foglalkozik újabban gyakran emlékezetkutatásként aposztrofálják, ez a terület azonban főleg az emlékezet egyéni jellemzőit vizsgálja, például a felidézés által indukált emlékezeti torzításokat, vagy az emlékek létrehozását lehetővé tévő idegrendszeri struktúrákat. Egy új kutatás azonban némileg eltért a klasszikus módszerektől, a kultúra, pontosabban a kulturális sémák egyéni emlékezetre gyakorolt hatására voltak kíváncsiak a kutatók.
Emlékezeti sémák
Az emlékezet talán a legfontosabb kognitív képességünk mind közül. Ez teszi lehetővé, hogy felismerjük szeretteinket, vagy hogy sejtsük mire gondol a másik, amikor mond valamit. Ezt az teszi lehetővé, hogy az életünk során gyűjtött tapasztalatokból mindannyian hatalmas tudásra tettünk szert arra vonatkozóan, hogy ismerőseinknek milyen vizuális és egyéb tulajdonságai vannak, amikről felismerhetjük őket, illetve arról is rengeteget tanultunk, hogy mire utalnak az egyes szavak. Tudjuk, hogy ez a tudás valamiképp ott van a fejünkben, pontosabban az agyunkban, még pontosabban valószínűleg az idegsejtjeink közötti kapcsolatokban, vagy inkább az ezek által meghatározott sejtaktivációs mintázatokban. A legtöbb kutató úgy véli, hogy ez valamiféle rendszert alkot, aminek a legegyszerűbb elemei az alacsonyabb rendű reprezentációk (pl. színek, formák, szagok), melyekből magasabb rendű, összetett reprezentációk, vagy ún. sémák jönnek létre. Így például lehet egy sémánk a rózsáról (pl. vörös, gömbszerű, illatos valami), de például lehet egy sémánk mondjuk az éttermekről (asztalokkal és székekkel töltött hely, ahol megebédelhetünk) vagy akár egy nagy jelentőségű történelmi eseményről is (pl. Magyarország 1989-ben demokratikus állammá vált).
A séma egy nagyon intuitív fogalom, aminek a létezését nem nehéz elfogadni, azonban a tudományos igényességgel történő kimutatása már valamivel komplikáltabb. Ezt a témát elsőként Frederick Bartlett, brit pszichológus vizsgálta és 1932-ben publikálta megfigyeléseit egy könyv formájában (Emlékezés címmel). A „Szellemek háborúja” című észak-amerikai indián mondára épülő kísérlete a legszemléletesebb. Bartlett elolvastatta a kísérlet résztvevőivel a mondát, majd egy bizonyos idő elteltével megkérte őket, hogy idézzék fel a történetet. A mondában két fiatal férfi fókára vadászik és találkozik egy nagyobb csapattal, akik háborúba tartanak egy kenuban. Az egyik fiatal velük tart, a harcban megsebesül, és néhány szellem tanácsára visszavonul. Eljut a falujába, ahol beszámol az eseményekről, viszont reggelre meghal. A történet végén arra is van utalás, hogy az indián szájából valami fekete dolog távozik. A résztvevők a történet felidézésekor jellemzően megfeledkeztek a fókákról, és halásznak tartották a fiatalokat, illetve a kenu helyett csónakot idéztek fel. Az indián szájából kijövő fekete valami a legtöbb beszámolóban hányás, vagy épp a férfi lelke lett. Bartlett ebből azt a következtetést vonta le, hogy az európai kísérleti személyek számára idegen részleteket tartalmazó történet résztvevők saját sémáinak megfelelően alakul át az emlékezetben: a szokatlan részletek egy része elveszik, míg mások a sémáknak megfelelően alakulnak át.
Kulturális sémák és a prefrontális kéreg
Egy francia kutatócsoport arra volt kíváncsi, hogy vajon kimutatható-e a kísérleti résztvevők sémáinak szerveződésében a közös kultúra hatása. A kísérlet lényegében arra a megfigyelésre alapult, hogy a prefrontális kéreg belső, a másik agyféltekével határos részei (mediális prefrontális kéreg) korábbi vizsgálatok alapján a magasabb rendű sémák létrehozásában játszik szerepet. Például egy vizsgálatban ingerpárokat tanultak a résztvevők, amik a rengeteg ismétlés révén feltehetőleg sémákat hoztak létre az emlékezetben. Ezzel párhuzamosan az ingerpárok bemutatására kialakuló idegrendszeri aktiváció egyre inkább eltolódott a mediális prefrontális kéreg irányába, amiből arra lehet következtetni, hogy az agykéreg ezen részében alakulnak ki a sémák neurális reprezentációi (a sémáknak megfelelő idegi aktivációs mintázatok). A kutatók tehát erre a területre koncentráltak.
A vizsgálat során a kísérleti résztvevők nem egy számítógép előtt ülve találkoztak a megjegyzendő ingeranyaggal, hanem egy múzeumot jártak be és az itt kiállított fotókat igyekeztek az emlékezetükbe vésni. A múzeum a Memórial de Caen nevet viseli, és lényegében a II. világháborúnak állít emléket. A múzeumot 24 résztvevő látogatta meg, akik mindannyian 119 képet néztek meg, melyek a II. világháború különböző szakaszaival, mozzanataival voltak kapcsolatosak. Másnap funkcionális mágneses rezonancia vizsgálat révén figyelték az agyuk vérátáramlásának megváltozásait, amiből elvileg következtetni lehet a kialakuló idegsejtaktivációs mintázatokra is. Az egyes képek felidézésekor kialakuló mintázatokból létrehoztak egy hasonlósági mátrixot, mely tehát arra vonatkozóan tárolt adatokat, hogy mennyire hasonlít egymásra a két-két kép által kiváltott vérátáramlásban bekövetkező változásokat tükröző válasz (ami tehát a neurális reprezentációkra utal). A kutatók úgy vélték, a múzeumban kiállított képek olyan eseményeket ábrázoltak, melyekről jellemzően tudomása van az átlegembereknek és a francia kultúrának is fontos részét képezi a köréjük szövődő narratíva.
A kutatók ezután a francia Nemzeti Audiovizuális Intézet anyagait használták fel, majdnem 4000 különböző dokumentumot, melyek 1980 és 2010 között keletkezett újságcikkek vagy televíziós riportok voltak a második világháborúról. A kutatók úgy vélték, hogy ezek a dokumentumok híven tükrözik a francia nép kollektív sémáit a háború eseményeivel kapcsolatban. A dokumentumokat szövegfájlokként használták, és először meghatározták, hogy az egyes szavak milyen gyakorisággal fordulnak elő az egyes dokumentumokban. Ezután egy algoritmussal azt is meghatározták, hogy ezt az eloszlást milyen rejtett faktorok hozzák létre. Ezek a rejtett faktorok tulajdonképpen a témák, amiket az egyes dokumentumok körüljártak, és így végső soron a szavak előfordulási gyakoriságából a dokumentumok tartalmára vonatkozó adatokat nyertek. Miután ezt a szerkezetet feltárták, a múzeumi képek felirataiből is meghatározták azok témáit, és ez alapján is létrehoztak egy hasonlósági mátrixot a képek között.
Ezután a kutatók egy szemantikus hasonlóságra alapuló mátrixot is összeállítottak. Ehhez egy adag Wikipédia szócikket vettek alapul, hiszen más vizsgálatok szerint az egyes fogalmakhoz tartozó szócikkek tartalma jól tükrözi az azokhoz köthető idegrendszeri aktivációs mintázatokat, vagyis objektív hasonlóság fedezhető fel a szócikkek tartalma és az ezekre vonatkozó neurális reprezentációk között. A kutatók abból a feltételezésből indutak ki, hogy ezek a szócikkek egy objektív látásmódot közvetítenek, ami mentes egy adott nemzet kollektív sémáitól. Egy példa erre a kollaboráció szó. Az újságcikkekben a kollaborációval általában azokra köztisztviselőkre utalnak, akik együttműködtek a német megszállókkal, míg a Wikipédia szócikkekben ez a kifejezés pusztán együttműködést takar, nem annak ezt a specifikus formáját, ami oly nagy hatást gyakorolt a francia népre. A kutatók végül a képek vizuális tulajdonságaira fókuszálva is létrehoztak egy hasonlósági mátrixot.
Ezek után az fMRI adatokból képzett mátrix és a másik három közti összefüggéseket vizsgálták, és arra jutottak, hogy a kulturális, a kollektív sémákat tükröző mátrix hasonlított egymásra a leginkább. A vizsgálat tehát egy újszerű megközelítéssel támasztotta alá, hogy az egyén sémáit, a világról való gondolkodását, jelentősen befolyásolja a kultúra. Ez a megközelítés még sok érdekes eredményt szülhet, és feltehetőleg elengedhetetlen lesz ahhoz, hogy megértsük az emberi emlékezet működését, annak minden egyéni és közösségi vonatkozásával együtt.
Ez a cikkem az Élet és Tudomány 2020/12. számában jelent meg.
