Egy amerikai kutatócsoport a kemoterápia agyműködésre gyakorolt mellékhatásainak élettani alapjait vizsgálta és egy összetett, több sejttípust is érintő mechanizmusra derített fényt.

A kemoterápia napjainkban is meghatározó a rákbetegségek kezelésében, bár számos kellemetlen mellékhatással bír. Ezek egyike, a kognitív diszfunkció, csak a betegek ötödénél jelentkezik, a páciensek legtöbbször emlékezeti problémákra vagy mondjuk a beszédük akadozására panaszkodnak. Korábbi vizsgálatok tisztázták, hogy a betegek egy részénél klinikai tesztekkel kimutathatók a figyelem és az emlékezet zavarai. A tünetek hátterében álló biológiai folyamatok feltárására vállalkozott a Stanford Egyetem egyik kutatócsoportja, eredményeik 2019 januárjában jelentek meg.

A kutatók kemoterápián átesett személyektől származó agyakból készült szövettani mintákat hasonlítottak össze egészséges személyek mintáival és azt találták, hogy az oligodendrogliák kisebb számban találhatók meg az első csoportnál, a homloklebeny területén. Az oligodendrogliák az idegsejtek nyúlványait ölelik körül, ezzel segítik az idegsejtek kommunikációját, illetve táplálják, támasztják és védelmezik őket. A homloklebeny épsége alapvetően szükséges a normális figyelmi folyamatok fenntartásához, az oligodendrogliák mennyiségének csökkenésével az idegsejtek kommunikációja szenvedhet kárt, ami így figyelmi zavart eredményezhet.

A kemoterápiás szerek oligodendroglikra gyakorolt hatását ezután egerekben vizsgálták. Az állatok három héten át kaptak egy gyakran használt kemoterápiás szert (metotrexát – pl. tüdőrák és leukémia kezelésére használatos). A kezelés után 4 héttel megvizsgálták a teljesítményüket egy objektum felismerési feladaton, ami a figyelmi és az emlékezeti funkciókat méri fel. A kísérleti állatok teljesítménye elmaradt a kontroll (metotrexát helyett sóoldattal kezelt) állatokéhoz képest. Szövettani metszetek is készültek a kísérleti állatok agyából, az ezekkel kapcsolatos eredmények értelmezéséhez szükséges tudni, hogy az oligodendrogliák folyamatosan cserélődnek az agyban, az oligodendroglia prekurzor sejtek osztódása és az utódsejtek érése révén. A vizsgálatok szerint a kifejlett oligodendrogliák és az oligodendroglia prekurzorok száma lecsökkent, míg az éretlen oligodendrogliák száma megnőtt a kezelt állatoknál. A kutatók ebből arra következtettek, hogy a metotrexát az oligodendroglia prekurzorok osztódását serkenti, de gátolja az utódsejtek érését.

Ezután felmerült a kérdés, hogy vajon közvetlen vagy közvetett módon befolyásolja-e a metotrexát az oligodendrogliák kialakulását. A kutatók metotrexáttal nem kezelt állatok oligodendroglia prekurzorait ültették be olyan állatok agyába, melyek a beültetést megelőző hetekben kaptak kezelést. A beültetett prekurzorok száma is megfogyatkozott és számos éretlen oligodendroglia jelent meg közöttük, tehát a metotrexát valószínűleg valamilyen más idegrendszeri elem közvetítésével akadályozza az érési folyamatokat. A kézenfekvő gyanúsítottak a mikrogliák és az asztrociták, melyek az idegrendszer védelmében játszanak szerepet, viszont védekezés közben gyakran járulnak hozzá az idegszövet elemeinek pusztításához is. Újabb szövettani vizsgálatokkal kimutatták, hogy a metotrexát hatására megváltozik a mikrogliák működése, ezért egy csapat egérnek a metotrexát mellé egy olyan szert is adtak, amely gátolja a mikrogliák aktiválódását. A metotrexát beadása ezeknél az egereknél nem váltott ki a korábbiakhoz hasonló szövettani és viselkedéses elváltozásokat, vagyis nem volt kimutatható különbség az oligodendrogliák mennyiségében és minőségében, illetve az objektum felismerési teszten nyújtott teljesítményben sem.

A kutatás eredményei arra utalnak, hogy a kemoterápia által okozott kognitív diszfunkció a következőképpen alakul ki: a kemoterápiás szer hatására megváltozik a mikrogliák működése, ez pedig végső soron akadályozza az oligodendrogliák normális érését, ami az idegsejtek közti kommunikációt nehezíti meg. A mikrogliák gátlásával talán csökkenthető lenne a kognitív diszfunkció kialakulásának kockázata, ám az egyelőre nem világos, hogy ez milyen mellékhatásokkal járhat. A sejttípusok közti interakciók molekuláris alapjainak feltárása akár specifikusabb beavatkozások lehetőségét is felvetheti, ami jó eséllyel az esetleges mellékhatásokat is mérsékelné.

Ez az írásom az Élet és Tudomány 2019/9. számában jelent meg.